A vasárnap ismét reggel 5 órai ébresztővel indult. Legalábbis Iminek és nekem mindenképpen, de a szervizcsapatunk még ennél is éberebb volt: éppen csak eltámolyogtam a kávéfőzőig, már jött is a telefonhívás, hogy lent vannak a ház előtti parkolóban. Alapvetően hat órára beszélték meg Imivel a találkozót, de azért reménykedtem benne, hogy kicsit hamarabb jönnek. Így nagyobb biztonsági ráhagyással indulhatunk tovább Tatabányára.
Szóval ők már jó korán elindultak Markazról, kicsivel öt óra után találkoztunk Budapesten, bepakoltuk az ellátmányt, megkapták a Vanette Cargo szélvédőjére a szervizes matricát és már mehettünk is.
A versenyközponthoz bőven időben érkeztünk, még ráértünk letáborozni a szervizben - a többiek is akkor pakolásztak -, kicsit nézelődni is tudtunk, aztán Imivel begyalogoltunk a parkolóban a versenykocsiért és indulhatott a küzdelem!
Már útban odafelé eléggé aggodalmasan kémleltem az esőfelhőket. Akkor éppen valahol a pályák fölött látszottak, de a rajtidőnkre egészen derült idő alakult ki, úgyhogy nem nagyon foglalkoztunk az esőgumikkal. Maradtak az Egerben megismert slick-szerű, de azért némi mintázattal rendelkező Michelin-ek, amelyeket ott a versenytársak ralizásra szinte alkalmatlannak minősítettek. Mivel az itteni pályák valamivel rövidebbek voltak és kevésbé töredezettek, úgy döntöttünk, jók lesznek ezek ide.
Még a rajtnál kellett egy kicsit várnunk, mert valakit éppen mentettek a pályán - nem kell komoly balesetre gondolni, valószínűleg csak a kocsit kellett kihúzni az árokból -, de aztán alig 15-20 perc késéssel elrajtolhattunk!
Az első szakaszon mindjárt volt is pár apróbb kalandunk, de azt hiszem, ezek még bőven beleférnek, részei a ralinak. Először is sikerült kicsit eltévednem a jegyzetekben. Volt egy elágazás, amit simán kanyarnak írtunk fel, majd nem tartottam fontosnak utólag kiegészíteni az információt. Így viszont amikor odaértünk, úgy éreztem, hogy nem egyezik a valóság és az írományunk. Aztán mire ezen túltettem magamat, már túl is voltunk a kereszteződésen, úgyhogy pár kanyart Imi emlékezetből tett meg, majd a következő hosszabb egyenesben újra bekapcsolódtam.
A következő meglepi egy elvileg belső ívén gumikkal kirakott kanyarnál ért bennünket: a gumizás ellenére egyöntetűen murva terítette az utat. Itt kicsit meg is csúsznunk. Mire megijedtem volna, vagy még inkább nyugtáztam volna azt, hogy nem fák közé fogunk csúszni, szerencsére Imi sikeresen ellenkormányzott, így egy ellenkező irányú, de jóval kisebb sodródás után éppen a megfelelő irányba mutatott a Suzuki orra, mehettünk tovább. Azért egy pár másodpercet mindenképpen buktunk ezen a produkción - egyrészt maga a csúszás sem volt valami gyors, másrészt kellett egy kis idő, mire újra összeálltunk szellemileg és felvettük a tempót.
Majd a pálya végén, ahol egy buszfordulóba kellett kiténünk, kicsit más kép fogadott, mint szombaton: ott is hiányzott a beígért gumi, így a kivezető ívet mindenki bátran levágta. Mi is így tettünk, és már csak párszáz méter egyenes választott el bennünket a céltól! Aztán beértünk! A múltkori kiállásunk után el sem hittem, hogy most összejött! Az eredmény pedig: tulajdonképpen a kategóriánk indulói lényegesen gyorsabbak voltak nálunk, sőt a széria Suzukik kategóriája, szóval az egri ellenfeleink is - kivéve a kupás Suzukival induló, hozzánk hasonlóan újonc srácokat. Őket pár másodperccel sikerült megvernünk.
Majd utánunk még befutott a Ladával egy kategóriatárs, aki viszont árkot járt, tolták a nézők, szóval sok időt vesztett hozzánk képest is.
A második szakaszon a navigációval nem nagyon volt gond, a kihordásokkal sem, viszont ott meg a sok csúszós, fehér aszfalttal borított kanyar adta fel a leckét. A puha gumik itt sem bizonyultak valami jó választásnak: hamar felmelegedtek, aztán annyira nyúlós, orrtolós lett a kocsi viselkedése, hogy alig tudtunk haladni. Illetve ekkor még én túl sokat nem érzékeltem a dologból, egyszerűen nem értettem, miért nem megyünk gyorsabban. Aztán amikor egyik hosszú íven hallottam az átbeszélőben, ahogy Imi szívja a fogát, meg nem túl szép szavakat sziszeg maga elé, akkor értettem meg, hogy most éppen valahol a csúszáshatáron kínlódunk. Az időeredményünk is olyan lett. Itt már a kupás Suzukival is megvertek bennünket, egyedül a Ladánál sikerült kicsit gyorsabban átvészelni a pályát.
Még egy apró probléma azért becsúszott: a küzdelem hevében annyira elmélyültem az olvasásban, hogy egy-két lassítóban a szlalomozás kicsit átforgatta a gyomromat, így aztán többet kellett felfelé néznem, nehogy elkapjon a tengeribetegség. Ez az időeredményünket szerencsére nem befolyásolta...
Visszatértünk a szervizbe. Különösebb javítani valót nem vittünk, csak egy műanyag szegély jött le a navigátor-oldali ajtóról, amikor Imi a félig lehúzott ablaknál fogva próbálta kinyitni. A biztonság kedvéért a srácok a folyadékszinteket átnézték, a lányok pedig letisztították a szélvédőt, aztán mehettünk tovább.
A második körre ismét egy kis várakozás után indulhattunk. Közben szépen kiderült az idő, melegedett az aszfalt, ezzel párhuzamosan a gumijaink is. Így aztán nem nagyon tudtunk javítani a korábbi teljesítményünkön, sőt már a Ladával is vertek bennünket. Talán nem teljesen korrekt a melegebb időjárásra fogni a dolgot, az is lehet, hogy ez a kis probléma a gumikkal - és az aggodalom, hogy ismét idő előtt befejezzük a meccset - túlzottan is óvatossá tett bennünket. Mindenesetre belülről nem tűnt annyira sétakocsikázásnak a produkciónk.
Az első szakaszon a reggeli megcsúszásunk helyét komolyan megtiszteltük - így már nem is volt probléma -, a buszmegálló viszont szolgált egy kis trükkel: előkerült a gumi! Ahol az első körben az egész mezőny végigautózott az útpadkán, most egy szép nagy kerék áűllta utunkat. A célig tartó 400 métert ezúttal káromkodással tettem színesebbé...
Oroszlányban pedig a rajt után kicsivel utolértük az előttünk rajtoló, és egészen addig bennünket magaboztosan verő Antalffy-Kőhegyi párost, akik elakadásjelzővel, szinte csak lépésben haladva evickéltek a pályán. A célban még pár percig vártuk őket, közben sorra beérkeztek a bennünket követő versenyzők is, majd ismét Tatabánya felé vettük az irányt.
Először is megálltunk a kútnál, hogy feltöltsük a vízkészleteinket. Közben kitárgyaltuk a történteket, tudatosult bennünk, hogy jelen állás szerint - bármennyire is meglepő - a kategória második helyén állunk. A Ladás pároshoz képest megnyugtató az előnyünk, Antalffyék ha viszonylag hamar magukra találtak a célig, akkor még visszaelőzhetnek bennünket.
Majd visszaültünk a kocsiba - és nem indult! Egyszerűen annyira leáramtalanította magát, hogy nem sikerült elindítani! Végül addig rángattuk az akku környékén a kábeleket, amíg vissza nem tért bele az élet. Na, ez kellett csak az idegrendszerünknek! Karnyújtásnyira állunk a dobogós helyezéstől, erre tudatosul bennünk, hogy gyakorlatilag bármikor vége lehet! Hát elég stresszesen értünk vissza a központba. Még útközben feltűnt mögöttünk a pályán még betegeskedő vetélytárs Suzuki. Gyorsan el is engedtük őket, hadd siessenek a szervizbe, aztán rakják össze a gépet, ha tudják.
A következő szervizlátogatás megint csak a rutinellenőrzésekből állt. Nem volt túl sok időnk, így az elektronikai problémával nem nagyon foglalkoztunk. Jelen állásában inkább csak makrancosnak tűnt, mint járóképtelennek, szóval jobbnak láttuk nem bántani.
Közben Imi elmondta, hogy már egyszer a téli próbálgatások alkalmával csinált a kocsi valami hasonlót, de akkor úgy tűnt, egyszeri probléma lehetett, talán ő nem fordította el rendesen a kapcsolót. Onnantól kezdve pedig soha többé nem mutatkozott.
Az előző tulaj pedig most elmondta, hogy volt egy ilyen eset nála is. Vett egy új áramtalanító kapcsolót, aztán azzal megszűnt. Talán nem is a kapcsoló volt a bűnös már akkor sem.
Beálltunk a gyűjtőbe, aztán vártuk az utolsó kör rajtját... több mint egy órán keresztül. A parkoló melletti fűben üldögélve már párszor az volt az érzésem, hogy nem is ott járok, szóval még sikerült pár percre elaludnom is... Majd hosszas várakozás után végre elengedtek bennünket, de közölték, hogy az első szakaszt lefújták, az csak etap lesz. Kigurultunk a parkolóból, de abban a pillanatban megint elment az áramunk. Kiugrottam a drótokat rángatni. Mire felnyitottam volna a motorháztetőt, visszajött az áram, szóval ugrottam is vissza. Megint tudatosult bennem, hogy bármikor vége lehet a történetnek.
A rajtban ismét nyomatékosították, hogy a szakaszt kivették a műsorból, eszünkbe ne jusson rajta száguldozni! Így aztán sisak nélkül, lehúzott ablakokkal gurultunk át rajta. Valahol itt értettem meg Ördögh Mixit! Ő már évek óta úgy vesz részt a versenyeken, hogy gyakorlatilag nem versenyez, inkább csak autózik egy jót a lezárt pályákon. A szurkolók integetnek neki, ő visszainteget, és mindkét fél jól érzi magát.
Ezúttal mi is így tettünk.
Az utolsó gyorsaságihoz megérkezve aztán kiderült, hogy azt megtartják nekünk. Akkor már annyira nem is vágytunk erre. Ott sunnyogtunk a második helyen a folyton felmelegedő és csúszó-mászó gumikkal, a kocsiban lappangó elektromos zűrzavarral. Már csak arra vágytunk, hogy végre beállhassunk a cél-várakozóba! Imi fogadkozott, hogy olyan óvatosan megy, hogy a Lada utl is érhet bennünket. Én próbáltam kicsit motiválni a "versenynek a célban van vége", meg a "ha már az ölünkbe hullott a pozíció, akkr annyit nekünk is meg kell tennünk, hogy végigérünk" szövegekkel. Persze nem tudom, mennyire lehettem hiteles...
Aztán elrajtoltunk, én olvastam a kanyarokat, Imi pedig küzdött ellenük. A fehéreket jobban megtisztelte, a gumilassítókon viszont egyre bátrabban kelt át. És egyszer csak ott volt előttünk a cél! Átgurultunk a fotocellán, és az első gondolatom az volt, hogy innen már a hátunkon is bevisszük a Suzukit a célba! Ezt meg is osztottam Imivel, de a vége felé kicsit elcsuklott a hangom. Ebben az érzésben sok tényező benne volt. Az egri sikertelen próbálkozás, a kínlódás a gumikkal, az áramtalanító hibája. Meg a személyes része: az otthon súlyos betegen fekvő nagyapánk, az odaút viszontagságai, a ránk váró hazaút, az elmúlt két nap fáradalmai. De akkor, abban a pillanatban már egy kicsit szabad volt megkönnyebbülnünk!
És az időeredmény? Hát az már akkor nem is nagyon érdekelt bennünket... De sikerült szinte tökéletesen lemásolni az előző kört, egy másodperccel voltunk csak lassabbak.
Tatabánya felé haladva aztán se pisi, se kút! Egy pillanatra sem álltunk meg. A sisakokat menet közben rángattuk le magunkról, aztán végig az ölemben fogtam őket. Be is értünk jó fél órával a tervezett időnk előtt. Már bent a városban azt számolgattam, hogy akár arra is lenne időnk, hogy kézzel toljuk be a kocsit a célba.
Végül nem volt erre szükség. Életünkben először a célban voltunk!
Pár perc múlva pedig megérkeztek Antalffyék is a betegeskedő üzemanyag-ellátású Suzukival. Szóval a sok kínlódás ellenére ők is célba értek a kategória negyedik helyén.
...majd kaptunk két serleget, aztán hazaautóztunk. De erről bővebben legközelebb!
