Az előző, gyors helyzetjelentés után némileg könnyű helyzetben érezhettem magamat: a legfontosabb információk közzététettek, aztán majd ráérősen adagolom a többit is... gondoltam én! Tegnap viszont arra eszméltem, hogy már lassan két hét eltelt a verseny óta, sőt nyilvánosságra került a szezonzáró versenykiírása. Erről is lesz szó hamarosan. Először azonban tisztába teszem az esztergom-környéki hétvége krónikáját!
A krónika kissé rendhagyó módon péntektől indul: mivel Barna Krisztiánék is nagy erőkkel készültek, ráadásul navigátora, Pálinkás Bea helybéli, már aznap csatlakoztunk hozzájuk. (A "helybéli" egyébként úgy értendő, hogy ha péntek este túlszaladtunk volna az utcájuk bejáratán, az már tiltott tréningnek minősült volna.) A csapatot a dr. Tornyai Ricsi - Döme kettős is erősítette kupás Suzukijukkal. Beáék valami elképesztően finom sült csülökkel vártak bennünket, aztán szolid iszogatással ütöttük el az időt - persze szigorúan szem előtt tartva azt, hogy holnap pályabejárás. A csapat több mint 80 százalékban tartotta is magát ehhez...
A szállásunkat a szervizcsapat meghatározó tagjai, Niki és Szabolcs biztosították a szomszédos Süttőn, a másik gyorsasági céljához közel. Ahogy a lábatlani gyülekezővel és vendégfogadással kapcsolatban, róluk is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni!
Egy előnyös fotó. Legutóbb a Szörny Rt-ben láttam hasonló poént, most Hajóka is elsütötte...
Szombaton a pályabejárást rendben el is kezdtük - ami különösen azért nagy szó, mert Ricsi esetében ez kevésbé volt egyértelmű. Előző este ugyanis ő volt a csapatnak az a közel 20 százaléka, aki kicsit komolyabban vette annak megünneplését, hogy ilyen szépen összejöttünk. Most viszont ott ült a Renault Clio volánja mögött, és ha sápadt és rugalmatlan arccal is, de lelkiismeretesen végigcsinálta a napi feladatot.
Sajnos ennek végül nem lett meg a gyümölcse: amint írtam a gyorsjelentésben, Suzukijuk végül nem jutott el a vasárnapi rajthoz, a gépátvétel előtt megadta magát a váltó. Aztán a gyors szerelés helyett inkább a távolmaradást választották - ahogy Ricsi mondta, egy hang azt súgta neki, hogy jobb lenne, ha nem versenyeznének... Nos, ez úton üzenem, hogy az a hang inkább a navigátorodé lehetett még a péntek esti összejövetel idején, aki az általad elfogyasztott minden egyes pohár pálinka után egyre komolyabb vészforgatókönyvet próbált összeállítani a hétvégére.
Az utolsó simítások
Vissza a pályabejáráshoz: A szakaszok a tavaly megismertek voltak, de teljesen új itinert írtunk. Egy kicsit szerintem túl agresszívre sikeredett, utólag úgy tűnik, pár információ még elfért volna benne, de még nem elemeztük ki teljesen.
Vasárnap reggel mindjárt egy jó órás pihenővel indult a nap, ugyanis Schweizer Dani, aki igen előkelő, 6-os rajtszámmal indult, kigyomlált egy fát az első szakaszon. A fa odvában viszont méhek laktak, akik nem vették jó néven a zaklatást és megtámadták a nézőket. Szóval jó kis kalamajka kerekedett a dologból. Szerencsére a srácok nem sérültek meg komolyabban, de sok időbe telt, mire újra versenyzésre alkalmas állapotba került a pálya. A váci szervezők kaptak elég kritikát a pályán felejtett olajtócsa miatt, ezúttal viszont gondosan feltakarítottak.
A mezőny aztán már nagyobb probléma nélkül teljesítette a szakaszt... egészen addig, míg a mi különítményünk oda nem érkezett. Krisztiánék nagyot estek, sajnos Bea néhány kék-zöld folttal, Krisztián pedig egy kéztöréssel zárta a mutatványt. Mire odaértünk, mi is túl voltunk egy kalandom - a kőbánya bejáratához telepített lassítónál az utolsó sor gumi már fehér aszfalton volt, azon megcsúszott a kocsi eleje, gellert kapott az utolsó gumin, majd onnan a szemközti tisztásra csúsztunk. Hatalmas szerencsével - vagy Imi lélekjelenlétének köszönhetően - pont az utat szegélyező két tábla között hagytuk el az utat, csak egy nagyobb gumit löktünk el magunk elől. Az viszont tényleg csak Fortuna - vagy Szent Kristóf - számlájára írható, hogy egyáltalán nem volt árok az út szélén!
A nézők bő fél perc alatt visszatoltak bennünket, Imi nem érzett semmiféle problémát az autón, szóval folytattuk a küzdelmet.
Kilinccsel előre - persze ehhez kellett a fényes fekete aszfalt és a kihordás is. A lökhárító elöl kissé benyomódva, a bal oldali küszöb hátulja valahol a kőbánya bejáratánál pihen...
Azt tapasztaltuk, hogy csúszik-mászik az autó a fényes fekete és a rettegett fehér aszfalton is, így elég bizonytalan féktávokkal, kicsit szétesett koncentrációval vészeltük át a hátralévő pár kilométert. Időközben Krisztiánéknak társaságuk is lett: Simon Bálinték pár méterre tőlük csapódtak be a másik Suzukival.
A célban aztán megnyugodhattunk, hogy az autó eleje kívülről nézve is egyben van, valamint elkönyvelhettük, hogy a kategóriánk jó 40 másodpercre elhúzott tőlünk.
A türelmetlenebbek kezdhetik 3:43-nál is a videót, de érdemes az elejétől végignézni!
A második szakaszt törölték, mivel ott a 4-es rajtszámú Barna Tibor nullázta le a Mitsubishijét - sajnos ez egyáltalán nem túlzás, a kocsi eleje két fa között gyakorlatilag megsemmisült.
A szervizben nem sok dolgunk akadt: az esztétikai hibával nem nagyon tudtunk érdemben foglalkozni, viszont előre felraktuk a keményebb gumikat. Ha már az eredményért nincs hova sietnünk, legalább teszteljünk! Közben a Krisztiánékkal közös szerviz elkezdett összepakolni, hogy minél hamarabb bemehessenek a szakaszra az összetört autóért, így a saját cuccaink átvándoroltak a Hyundai-ba.
Közben körbelátogattuk az ismerősöket. A legnagyobb meglepetést a Magyar Bence - Mohácsi László duó szervize jelentette: Állt egy teherautóból, a mellé felhúzott sátorból, ott svédasztal-szerűen sorakoztak a személyzet házi sütijei és helyben sütött-főzött finomságai, a parabola gondosan belőve, a plazmatévén pedig ment a Forma 1. A személyzet állt vagy negyven főből, fele a Suzuki körül sürgött-forgott, fele sütött, tévézett, a gyerekek játszottak, szóval zajlott az élet.
A második kör ismét közel egyó órás csúszással indult. Hogy ennek mi volt az oka? A pár fejezettel korábban említett Suzukik még mindig a partoldal tövében várakoztak, azt pedig nem sikerült a legénységnek elérni, hogy legalább a kanyar belső ívére átrángathassák őket a nézők segítségével. A hely pedig egy harmadik áldozatot is szedett: Nagy Varga Géza a Ladájával telibe találta Bálint Suzukiját! Már párszor leírtam bizonyos fórumokon, de itt is megteszem: egyszerűen nem fér a fejembe, hogy sem a záróautó, sem a jó pár előfutó, sem az Octaviával oda-vissza parádézó rescue, sem a legközelebbi pályabíró nem találta a Suzukik helyzetét veszélyesnek! Mert a versenynek haladni kellett, a lemaradást be kellett hozni! Aztán a nagy sietségnek az lett a vége, hogy megspóroltak tíz perc állást a két kör között, majd a ladás incidens után lett bő 40 perc várakozás és két totálkár. Tisztelt illetékesek! Erre figyeljetek oda legközelebb! Persze lehet itt arra is hivatkozni, hogy nem sétakocsikázni mentünk és a törés benne van a pakliban, de azt hiszem, éppen azért fizetjük ki a nevezési díjat és utazzuk át a fél országot, hogy biztonságos, rendezett körülmények között éljük ki vélt vagy valós versenyzői hajlamainkat!
Az ominózus kanyar áldozatai - érkezési sorrendben (a roncsokról inkább nem raknék ki képeket - emlékezzünk rájuk így!):
Barna Krisztián - Pálinkás Beáta
Simon Bálint - Fazekas Róbert
Nagy Varga Géza - Kóródi András
Miután végre elengedtek bennünket, a pályát komplikációktól mentesen teljesítettük. Időbe telt, mire visszarázódtunk, de az utolsó pár kilométerre Imi megtalálta a közös hangot a keményebb gumikkal, kezdett tetszeni a játék.
A célban aztán szembesültünk vele, hogy a nagy felzárkózás el fog maradni részünkről - Aczél Andrásék kifejezetten szárnyaltak, több másodpercet kaptunk tőlük. Rábl Tibáról nem is beszélve, aki magabiztosan haladt a győzelem felé, bár elmondása szerint ő is csak a visszaszokási fázisban volt. Akit sikerült megvernünk: Vigh Leventéék és Magyar Bencéék végeztek mögöttünk, de ők sem annyira, hogy a kicsúszásunk alkalmával bespájzolt hátrányt belátható időn belül megfordíthassuk.
A negyedik szakaszt ismét etapként teljesítettük - ezúttal egy Lada esett a Tardos-Bikolpuszta pálya áldozatául.
A második szerviz alkalmával csak tankolnunk kellett - az autó becsülettel helytállt -, valamint segítettünk Vigh Leviék elgörbült futóművének helyreigazításában, továbbá meglátogattuk a már említett élményparkot a Magyar - Mohácsi kettősnél.
A harmadik, utolsó körre valószínűleg mindenki a megfontolt célba érés taktikáját választotta, nem is történt említésre méltó közjáték. Lábatlanon futottunk egy egált Aczél Andrásékkal, Magyar Bencéék pedig megálltak odabent kereket cserélni. Így alakult ki a negyedik pozíciónk, amit aztán az utolsó szakaszon sem vesztettünk el.
Érdekességképpen említem, hogy a tavalyi nagy kedvenc Tardos - Bikolpuszta pályát aznap első alkalommal teljesítettük versenytempóban. Kicsit bizarr érzés volt mindezt a nap fáradalmaival hátunk mögött megélni, de szerencsére nem lett belőle probléma. Ráadásul lehetőségünk nyílt a szépítésre: ha tét nélkül és kis különbséggel is, de itt második időt tudtunk menni, csak a végső győztes Tibáék előztek meg bennünket. A szakasz céljában aztán jöhettek a gratulációk oda-vissza, a később érkezők megtapsolása. Ennyi felszabadult embert nem nagyon láttam korábban egy helyen - a hektikus verseny végén ez érthető is!
A díjkiosztón ezúttal nem volt keresnivalónk, bár rajtunk kívül a kategória minden résztvevője kapott kupát - ha másért nem, hát a magyar Suzukik külön értékelése miatt. Mi viszont visszamentünk a reggeli kicsúszásunk helyszínére, hátha ott találjuk még a leszaggatott műanyag elemet. Csodák csodájára tényleg ott sárgállott a fűben! Kicsit kellemetlen, hogy a Suzuki alkatrész még relikviának is égő, ugyanakkor nagy könnyebbség, hogy nem kell másikat keríteni helyette.
Pár kanyarral lentebb Simon Bálint szervizesei éppen a törött Suzukit próbálták a trélerre felpakolni. Úgy tűnt, jól jön még pár segítő kéz, így maradtunk mi is. Sajnos valóban komoly a kár, a srácoknak pedig az idei szezon valószínűleg véget ért ezzel az esettel. Reméljük, nem most láttuk utoljára ezt az autót!
A záróbulit már nem vártuk meg, elindultunk hazafelé. Persze nem a sportszerűség hiánya miatt tettük ezt, hanem azért, mert sikerült megbeszélni a szintén debreceni Hidegkuti - Kőhegyi párossal, hogy Imit hazaviszik. Szóval mire ők megkapják a serlegeket és Budapestre érnek, nekünk is illene lerakni a Suzukit, hogy együtt mehessenek tovább.
Róluk még pár szót: az N/3 kategóriában indultak - 2000 ccm alatti szériaautók - egy Opel Astra GSi-vel. Az Astra úgy 150-160 lóerős lehet, az ellenfelek között pedig nem ritka a 250 ló körül teljeítő Honda Type-R sem. Ehhez képest nyerték a srácok a kategóriájukat! Mindezt tették úgy, hogy Jozy, a navigátor folyamatosan a váltót fogta, hogy harmadikból ki ne ugorjon. Egyébként ők is lábon hozzák-viszik a versenyautót (Szendrőre menet még egy őzet is elcsaptak vele), általában egyféle gumijuk van, maguknak szervizelnek, és még nem sikerült az utcai futóművet lecserélniük... Külön gratula nekik az eredményért!
Hidegkuti - Kőhegyi - Astra GSi: Nem csak a segítségért cserébe került fel a kép, tényleg nagyot mentek a srácok!
Jelenleg a versenyautó nálam pihen, Tatabányára könnyebb lesz Budapestről szállítani. Még a kisebb szegecselni-, törölgetni-, csavaroznivalókat addig megcsinálom, aztán bízom benne, hogy a szezont így már végig fogja bírni.
Végezetül pedig a köszönetnyilvánítás:
Köszönjük a vendéglátást Nikinek és Szabinak, valamint Beának és Ferinek! A szervizelésben nyújtott segítséget a már említetteken kívül Barna Krisztánnak és Barna Sanyi bácsinak!
Továbbá Balázsnak és Jozynak Imi hazaszállításáért, a nézőknek pedig a szurkolásért és a visszapakolásért jár a köszönet!
