Már pénteken este gyaníthattuk, hogy nem lesz egyszerű ez a hétvége. Én éppen Miskolcon pihentem, amikor Imi hazaért Konyárra a versenyautóért. Éjfél körül járhatott az idő és már csak pár apróságot kellett elvégeznie. Egy normális állapotú visszapillantó tükör a bal oldalra, pár izzó a hátsó lámpába és készen is van.
Viszont a helyi áramszolgáltató nem így gondolta! Az egész falu sötétbe borult! Így aztán ezek az esztétikai jellegű beavatkozások petróleumlámpa fényénél oldódtak meg... Megvan ennek a hangulata, az kétségtelen, viszont így jóval hosszadalmasabbra nyúlt a felkészítés.
Imi szombaton hajnalban érkezett Miskolcra. Mivel a szervizelést biztosító személyzetünknek egyéb elfoglaltsága akadt, a versenyautó lábon tette meg a távot, ráadásul a legszükségesebb felszerelések is benne kaptak helyet. Azt a nyolc-tíz versenygumit, két emelőt és némi szerszámot nem lehetett egyszerű belerámolni, de nem nagyon volt más választásunk.
Hamar indultunk is tovább Ózd felé, hogy amint lehet, elkezdhessük az ilyenkor esedékes feladatokat.
A versenynek otthont adó hegyi utak nem voltak teljesen ismeretlenek számunkra. Többször is jártunk a környéken nézőként, valamint a bőséges mennyiségű belsőkamerás felvételt is igyekeztem feldolgozni, hogy a navigációval semmiképpen ne legyen probléma. A szakaszokat úgy jelölték ki a rendezők, hogy azok Ózdot érintik, így viszonylag könnyen elérhettük őket, nem kellett hosszú etapokat bejárnunk. Ez azért is szerencsés volt, mert ezúttal 15 óráig kellett lezongoráznunk a pályabejárást és az adminisztrációkat, hogy délután négykor a prológon is részt tudjunk venni.
Pályabejárás
Esztergomban és Tatabányán azt tapasztaltuk, hogy reggel szinte mindenki az első szakasz felé veszi az irányt, így ott elég komoly tumultus alakulhat ki. Ennek megfelelően jelen esetben mi a második gyorsasági felírásával indítottuk. Az elgondolás helyesnek bizonyult, az utak tényleg eléggé kihaltak voltak akkor még, nem nagyon hátráltattuk egymást a többiekkel.
Sajnos a hosszú kihagyást eléggé megéreztük, nehezen álltunk rá a kanyarok megítélésére, a versenytempó becslésére. Az első pár kilométeren eléggé kezdetlegesre is sikerült az itiner, csak a többedik nekifutásra állt össze igazán. Az útszakasz vonalvezetése is eléggé komplikáltnak tűnt, jóval technikásabbnak, mint a legutóbb megismerteké. Sok lobogós, padlógázas rész szerepelt benne, helyenként viszont meredek szerpentin tarkította. Az egyik ilyen szerpentin után meglepő élmény fogadott bennünket: néhány helyi "lurkó" integetett bőszen, hogy álljunk meg és írjuk alá a füzetüket. Így esett meg, hogy még autogrammot is adtunk!
A másik szakasz, a körgyorsasági valamivel egyszerűbbnek bizonyult. Egyrészt az csak bő öt kilométer hosszú, másrészt a vonalvezetése is kevésbé trükkös. Ez nem azt jelenti, hogy nagyon primitív lett volna, de annyira nehezen értelmezhető kanyarkombinációkkal ott nem találkoztunk, mint Sáta felé. Ráadásul a pálya természetéből adódott, hogy egy felírás után máris a rajtban találtuk magunkat, nem kellett visszaautóznunk.
Hamar összegyűjtöttük edzéskártyánkra a három-három aláírást, a gépátvátelig pedig még párszor ellenőriztük a leírtakat. Így aztán a kötelező három alkalomnál jóval többször végighaladtunk a pályákon.
Gépátvétel, adminisztratív átvátel
Ezeken a procedúrákon viszonylag hamar sikerült túltennünk magunkat. A papírjaink rendben voltak, a technikai ellenőrzésen pedig szinte teljes egészében a legutóbb bemutatott állapotában volt az autó. Az egyetlen komplikációt az jelentette, hogy nem találtuk meg a gépátvétel helyszínét, pontosabban annak hátsó bejáratát. Kicsit túlszaladtuk, majd örömmel felfedeztünk egy nagyobb embertömeget. Az örömünk azonban nem tartott soká: közelebb érve kiderült, hogy egyáltalán nem a rali iránt érdeklődők tömörülnek ott, hanem a helyi "kisebbség" múlatta az időt az utcán némi zenei kíséret és rendőri biztosítás mellett. Elég gyorsan távoztunk...
Az átvételek előtt még gyorsan feldobáltuk a versenygumikat az autóra, az utcaiakat és a tartalékokat pedig bepakoltuk a pályabejáró Hyundai-ba. Az éppen arra járó Hidegkuti Balázs azonnal ki is szúrta, hogy "kétszemélyes ralicsapattal" áll szemben, és utalt rá, hogy ők is valahogy így kezdték. Ki tudja, talán pár év múlva pedig mi leszünk éppen kategóriát váltó bajnokpáros...
A prológ előtt még megkerestük Barna Krisztián szervizcsapatát, akik készségesen biztosítottak nekünk némi helyet a furgonban a cuccaink számára. Így aztán vasárnap a pótgumik, emelők és egyéb szerszámok rendben odautazhattak a szervizbe.
Prológ
A salakpályás prológnak elég komoly hagyománya van Kelet-Magyarországon, hiszen régebben a salakmotorozás is erre a tájegységre volt jellemző. A közönség körében is népszerű a rendezvény, biztonságosan, kényelmesen nézhetik végig a teljes mezőnyt.
A salakpályára egyszerre két autót engednek be, és jelen esetben három kört kellett megtennünk úgy, hogy a pálya ellentétes pontjáról indultunk.
Először gördültünk ki a salakra karrierünk során, így talán érthető, hogy nem nagyon akartunk azonnal a figyelem középpontjába kerülni egy tetőn átfordulással. Az első kör eléggé tapogatósra sikerült, majd a másik kettőben kissé bátrabban, de azért még mindig óvatosan autóztuk végig a távot. Az időeredményekről azóta sem tudok semmi pontosat, de a többiek elmondása alapján valahol a kategóriánk pár másodperces szórásán belül végeztünk.
Mivel itt rajtszám szerint csökkenő sorrendben követtük egymást, szereplésünk után még meg tudtuk nézni az élmezőnyt, majd a hullafáradt Imit még végignavigáltam a másnap reggeli etapon, végül Miskolc felé vettük az irányt.
A nap zárásaként elkészítettem az itiner végleges, könnyebben olvasható verzióját. Bár a körgyorsasági kétszer is önmagába tér vissza, én lelkiismeretesen leírtam háromszor egymás után - egyszerűne nem nagyon akartam megkockáztatni azt, hogy másnap a lapozgatásban elkeveredjünk. Jó hosszú is lett az íromány, de Esztergommal ellentétben itt nem kellett másnap szembesülnünk azzal, hogy hiányzik belőle egy kanyar.
