Mennyire más érzés úgy összefoglalni egy verseny történéseit, hogy ott is voltam! Több információval ugyan a helyszínen sem lettem gazdagabb - a rali fura sajátossága, hogy hiába nézi az ember közelebbről, szinte semmivel nem lesz okosabb az eredmények tekintetében -, egyszerűen arról van szó, hogy a direkt ingerek sokkal több motivációt adnak, mint az online eredmények fürkészése és a szervizből kapott egy-két gyorsjelentés.
Az idei hatodik futammal immár a szezonzáróhoz érkeztünk, néhány kategóriában el is kelt mostanra az év végi arany. Az N/1-ben viszont még várt némi izgalom a résztvevőkre, ha nem is számíthattunk nyílt sisakos küzdelemre a pontokért: tulajdonképpen Andris és Imi tíz pontos előnye megnyugtatónak tűnt, a három személyes mezőnyben elég volt egy tetszőleges helyen való célba érést produkálniuk. A raliban viszont - ha közhelyesen is hangzik - bármikor becsúszhat egy műszaki vagy emberi hiba és mindjárt Krisztián és Bea kerül nyerő helyzetbe! Magyar Bence és Mohácsi Laci helyzete kicsit kevesebb érdekességet tartogatott: a Suzuki Tehetségkutató Kupát már toronymagasan nyerték a csupán kétszer vendégszereplő Romanovits Árpiék előtt, az N/1 összetettben pedig maximum Krisztiánék betlizése eseténléphettek volna előre a második helyre. Ők inkább csak az élvezetes autózásra és hazai versenyükön a tisztes helytállásra koncentráltak. Ami miatt különösen kedves volt nekik ez a futam: tavaly itt mutatkoztak be a mezőnyben és csak hajszálon múlt, hogy nem az előkelő második helyen! (Meg nem erősített hírek szerint ők egy taktikai jellegű újítással is készültek: ezúttal Laci csak zacskós tejet ihatott, hogy nehogy megismétlődjön a miskolci, Traubis fiaskó...)
Vasárnap reggel, az arc nélküli kutyával....
A Bencéékről íródott sorok és a cím borzalmas szójátéka után már a szemfülesebbek kitalálhatták, hogy ezúttal a Vác Ralira látogatott el a mezőny. Tavaly debütált a futam a Túra versenynaptárában, de ez a bemutatkozás több ponton is az idei Miskolc Ralihoz volt hasonlítható. A Nógrádi Ralisprint mezőnyével közös futamot írtak ki, aztán pár rendezésbeli hiányosság már délelőtt megborította a szoros időtervet, ami dominóként döntötte meg a nap további részét is. Így esett, hogy az utolsó szakaszon már a mezőny vége lámpafénynél robogott a nyári alkonyatban, a díjkiosztó pedig a helyszínt biztosító Club Diva profiljához méltóan a késő esti órákban kezdődött. Akkor még Imivel párban mi is az indulók között voltunk és csak azért nem érzékeltünk túl sokat ebből az egészből, mert kuplungunk már az első körben feladta, így inkább a vontatással voltunk elfoglalva. Akkor ezt írtam...
Idén nagyon úgy tűnt, hogy sikerült a szervezőnek tanulnia a tavalyi hiányosságokból! A sprint mezőnye szombaton küzdhetett meg egymással, így a túrának egy nem különösebben bonyolult időterv szerint, minimális csúszással sikerült vasárnap dűlőre vinnie befejezetlen ügyeit. (Miközben ezeket a sorokat írom, meg is érkezett a versenyek értékelése, amiből kitűnik: minimális különbséggel, de idén éppen a váci futam kapta a legtöbb pontot a versenyzőktől!)
Ez mindenképpen örömteli dolog és követendő példa lehet a miskolci stáb számára is: talán jövőre ők is ki tudják köszörülni az idei csorbát!
Szombaton a tavalyról ismerős prológgal kezdődött a program - ide teljes pereputtyal érkeztünk. Jött a feleségem, a kutyánk (nem autószállító, hanem négylábú, lihegős-ugatós típusú), továbbá a gyerek is. Elvégre öt hetes már, szóval legfőbb ideje, hogy szokja a benzingőzt és a gumifüstöt! Mindezekből pedig nem volt hiány: a mezőny jelentős része még mindig Ladákból és BMW-kből áll, nekik pedig igencsak feküdt a Tesco parkolójában kialakított szlalompálya! Pár vendégművész drifterrel kiegészülve egészen látványos bemutatót produkáltak. Fronthajtású barátaink ugyanakkor inkább a pálya minél gyorsabb letudásával tűnhettek ki a mezőnyből. Ez Krisztiánnak sikerült a legjobban, míg Bence különös módját választotta a közönség szórakoztatásának: az utolsó akadályt kihagyta, majd amikor Mohácsi Laci a jobb oldali ülésből és Kővári Barna a műsorvezetői mikrofonból egyszerre figyelmeztette erre, hátramenetbe kapcsolt és egyszerűen telibe verte az ominózus gumibálát!
Így mulat egy magyar Suzuki...
Vasárnap reggel a Gombás-Sejce szakasz egyik kanyarjában vártam a mezőnyt. Az előfutók és az erősebb és/vagy hátul hajtó autók szolgáltattak némi látványt, de az emelkedő miatt az alsóbb kategóriák indulói nem nagyon tudtak csodát tenni, inkább a lendület megőrzése jelenthette a legjobb megoldást. Suzukisaink annak rendje és módja szerint teljesítették a szakaszt, szemre talán Krisztián volt a leggyorsabb közülük.
Az első kör után egy kis sétára indultam - ha már Ralitúra -, kutyámmal, Drazséval megcéloztuk a Naszály csúcsát. Légvonalban csak bő két kilométerre van a pályától, így ideális úticélnak minősült.
Tősgyökeres alföldiként viszont azt nem vettem figyelembe, hogy azon a két kilométeren valahogy kellene emelkednünk úgy 400 métert... Szóval lényegesen hosszabb és kimerítőbb lett a séta, mint amire számítottam.
Valahol félúton kapkodtam a levegőért, amikor Imi felhívott és közölte a lehangoló hírt: nagyon úgy néz ki, hogy csapágyas a motorjuk. Riasztó, kerepelő hangokat ad és el is gyengült. Természetesen eszük ágában sincs kiállni, hiszen kell a pont, Krisztián pedig nem csak szemre, de az óra szerint is gyors. Ennek szellemében végigdöcögtek a Nagymaros-Kóspallag-Márianosztra szakaszon is, majd közúton öregurasan be a szervizbe. Ott - biztos ami biztos alapon - olajat cseréltek, így álltak rajthoz ismét Gombás-Sejcén. Addigra én is leértem a kutyával a hegyről, egy hosszabb egyenesben vártam őket. Andrist és Imit már messziről hallhattam, majd felbukkantak a kanyarban. Én megtapsoltam az eddigi teljesítményüket, Andris széttárta a kezét, én is széttártam, majd levettem a sapkát, intettem kettőt, hogy menjetek, ő is intett egyet - nos, mindezekre volt idő bőven. Érdekes, hogy Imi ebből semmit nem látott, annyira figyelte a tükröt, hogy jönnek-e Krisztiánék. Ők pedig valóban már a nyomukban voltak. Andris sportszerűen elengedte a fekete Suzukit és döcögtek tovább. Aztán érkeztek Bencéék, elviharzottak mellettem mintegy 30 centivel, hagytak némi porfelhőt maguk után és tovatűntek... Nagyjából így ért véget a második kör.
A kép megtévesztő - itt már megy a vészvillogó
A harmadik rajtra már lejjebb sétáltunk, az első kitérőnél találkoztunk az időközben érkező Péterrel - karrierünk hajnalán ő szervizelt nekünk - és Edinával. Ők különösen hosszú kihagyás után jöttek, legutóbb talán 2012-ben, Esztergomban láttak versenyt, akkor is csak a szervizben. A mezőny folyamatosan adott némi beszédtémát - ki kicsoda, szépen fordult, gyorsan fordult, ilyesmi -, de az igazi kérdés az volt, hogy Andris és Imi jön-e egyáltalán. Végül úgy alakult, hogy jöttek. Természetesen kímélő üzemmódban, hogy az utolsó mintegy 70 kilométert is kibírja a motor. Megkapták az ilyenkor elengedhetetlen csápolást tőlünk, aztán tovatűntek. Az nem is kérdés, hogy Krisztiánék és Bencéék is kaptak egy kis buzdítást, majd hazafelé vettünk az irányt.
Az utolsó, kóspallagi szakasz után pedig mindhárom Suzuki begurult a napi célba - Andrisék komoly késéssel ugyan, de értékelhető teljesítményt nyújtva zárták a napot, Bencéék pedig maximálisan teljesítették azt, amiért jöttek: a problémamentes, élvezetes autózást. Krisztián és Bea megnyerte a versenyt, így tényleg mindent megtettek a bajnokságért, tulajdonképpen nem is voltak tőle annyira messze. Sajnos a célba beállásnál már elég elgyötört volt a Suzuki motorja, de szerencséjükre ebből éles helyzetben nem sokat éreztek.
Krisztián tempója egyre meggyőzőbb volt az év során!
A bajnokságban Andris és Imi előnyéből maradt hat pont, így nekik jár a legnagyobb trófea. Krisztiánék az év végére nagyon ráéreztek az autóra és a kategóriára, három futamot is meg tudtak nyerni. A motorral küszködő Andrisékkal szemben az utolsó pillanatig nyitva tartották az év végi arany kérdését, tulajdonképpen csak a pillanatnyi szerencse döntött a másik fél javára. Bencéék pedig amit lehetett, kihozták a szezonból: ahol elindultak, ott bezsebelték a tíz pontot a Suzuki Kupában - a gyér érdeklődés fényében sajnos ez nem olyan komoly fegyvertény -, valamit oda-odacsíptek a GTI-s ellenfeleknek is. És egy érdekesség a végére: idén minden versenyen, minden N/1-es Suzuki meglátta a célt!
Mivel ez egy szubjektív cikk, leírom: Talán senki nem veszi zokon, hogy már csak a családi kötődés miatt is Andrásnak és Iminek szurkoltam elsősorban. Viszont - és ezt Andris és Imi ne vegye zokon - nagyon szimpatikus volt Krisztián és Bea egész éves teljesítménye, a puhatolózástól a belerázódáson át az év végi tempóig, így egyáltalán nem lettem volna szomorú akkor sem, ha ők viszik el az év végi aranyat!
A nap végére megkerült Drazsé arca - az enyém viszont kicsit szétcsúszott...
Gratulálok a szezon minden résztvevőjének, a takarékon lefuttatott évem során azért jó volt örülni az ő örömüknek és az sem mellékes, hogy egy kicsit mindig kaptam az atmoszférából rajtuk keresztül!
Hogy mit hoz a jövő? Remélem, csupa olyan dolgot, amit érdemes lesz megírnom a későbbiekben is!
