Egy hétnél is több telt el az Eger Rally óta, legfőbb ideje megírnom az élménybeszámolót. Kellett is ez a kis hatásszünet a z esemény és a post között! Privát tennivalóim is eléggé megsűrűsödtek, de leginkább az élmények leülepedéséhez kellett néhány nap. Mert élmény aztán volt bőven!
Péntek-szombat, az előkészületek
Pénteken dél körül lélekben már valahol Eger körül jártam, amikor Imi hívott, hogy tudassa: a versenyautó nem tűnik éppen versenyképesnek. Nem hajlandó 1800-as fordulat fölé menni, Józsi pedig valamiféle komputerhibára gyanakszik, amit otthon nem képes elhárítani. Szóval Imi szűk hatvanas tempóval bedöcögött Debrecenbe, hogy még sebtében találjon valamilyen megoldást a problémára. A gyorssegélyt végül a Bosch Szervizben kapta meg. Kiderült, hogy a gáz jeladója adta meg magát, szerencsére sikerült szerezni egy cseredarabot egy használaton kívüli Suzuki GTI-ből, így ismét úgy tűnt, van esélyünk másnap elrajtolni.
Nagyjából egyszerre indultunk Egerbe Imi a versenyautóval Konyárról, én a Hyundai-jal Budapestről. Gyorsan tettünk is egy kört a két pálya felé. Félő volt ugyanis, hogy másnap olyan tumultus lesz, ami miatt nem tudjuk rendesen feldolgozni a szakaszokat, tehát érdemesnek tűnt már péntek este írnunk egy félkész itinert. Miután ránk sötétedett, visszatértünk Egerbe, hogy az első osztály rajtceremóniája környékén találkozzunk az éppen arra járó ismerősökkel.
Szombaton a szokásos forgatókönyv várt ránk: pályabejárás, adminisztratív és technikai átvétel, valamint ünnepélyes rajtceremónia. Sejtésünk beigazolódott: a pályabejárás tényleg elég kaotikus lett. Az időkorlátos Sirok-Bátor szakasz több pontján gyülekeztek már a nézők, hogy a délutáni futamra helyet találjanak maguknak, Tarnaszentmária felé pedig a túra legtöbb nevezője délután ment tréningezni, így a kritikán aluli minőségű útszakaszon sokat kellett vonatoznunk - a helyiek nagy meglepetésére. Mivel az összes párhuzamos útvonal megszűnt aznapra, a rali iránt nem túl fogékony környékbeliek is erre a szakaszra kényszerültek. Szerencsére nem lett ebből komoly probléma, de pár pályabejáró autó fényezése megsínylette a sűrű bozót mellett centizést.
A szombati jövés-menés során azért lehetett érezni a versenyautóban is némi bizonytalanságot, de gázadásra szépen magára talált. Talán az előző napi közjáték okozott egy kis nyugtalanságot bennünk, talán a kihagyott fél év után volt szokatlan ez a viselkedés, mindenesetre árgus szemmel és füllel figyeltük az autó minden mozzanatát.
A nap folyamán kiderült, hogy ki és milyen újdonságokkal készült az idei évre. Az autópark nem változott sokban: talán Antalffy Gyuriék új arculata, a tavalyi N-es élmenők, Madari Imre és Tóth Kálmán A/2 csoportbeli felbukkanása és a számunkra eddig ismeretlen Czakó József és György Tamás nevezése számított érdekességnek, rajtuk kívül a tavalyi mezőny szinte hiánytalanul képviselte magát, jellemzően a tavalyi technikával.
Szemánék viszont nagyot léptek előre: a tél folyamán eladták a tavaly betegeskedő, de a kategória ezüstjére mégis jó Suzukit és egy NK3 kupában értékelt Peugeot 306-tal álltak rajthoz.
Álljon itt egy tabló a kategóriánkról! 
A szombati nap fénypontját kétségkívül a rajtceremónia jelentette: csökkenő rajtszámmal vettünk részt, tehát mi aránylag hamar sorra kerültünk. Imi nyilatkozott, én inkább csak integettem, majd a nézők között végiggurultunk az Eger belvárosában kijelölt útvonalon. itt már forgott a tél folyamán újított kameránk, amint meglesznek a felvételek, azt is közzéteszem.
Vasárnap - a verseny
Öt gyorsasági várt ránk, délelőtt a két pálya egyszer-egyszer, majd egy igen hosszú, három órás szerviz, aztán egyhuzamban Egerszalók-Sirok-Egerszalók sorrendben még három szakasz.
Először is köszönetet szeretnék mondani a Barna Rally Team-nek, amiért ismét segítségünkre volt a szervizelésben! Szombaton gondjaikra bíztuk a felszerelésünket, így vasárnap, a szervizben minden kéznél volt. Igazából nem volt szükségünk különösebb fúrás-faragásra, de nélkülük még a lehetősége sem lett volna meg!
A gyors reggeli szerviz után már indultunk is Egerszalókra, az első rajthoz. Viszonylag időben, minimális csúszással rajtoltunk is.
Az első gyorsaságink viszonylag problémamentesen zajlott. az autó érzésre egész szépen húzott, az itiner is stimmelt. Viszont így visszagondolva azt kell mondanom, a versenyzés nélkül elmúlt fél év nagyon rányomta a bélyegét a teljesítményünkre! Én is összeszedetlen voltam párszor, Imit is láttam már sokkal magabiztosabbnak például tavaly Ózdon és Szendrőn, de a pálya feldolgozása sem volt az igazi. Alkalmanként óvatosan, megfékezve-visszakapcsolva értünk egy kanyarba, aztán kifelé menet látszott, hogy itt sokkal több elfért volna. A szakasz második fele pedig inkább a minősége miatt volt emlékezetes: a végén gratuláltam is Iminek, hogy átesett a murvás tűzkeresztségen! Aszfaltot arrafelé csak nyomokban láttunk, ráadásul a legváratlanabb féktávokon fogyott el alólunk, vagy cserélődött sodrós kavicszúzalékra. Pár csúszkálásunk volt, de valahogy mindig a jó irányba, így érzésre egyben leértünk a célig. Csak az időeredményünk volt elég harmatos... Na, mindegy! Majd a következő körben!
A Sirok-Bátor szakasz ilyen jellegű kalandokat nem ígért, ott inkább az ugratós-pattogós befejező rész tűnt kicsit trükkösnek. De először a széles szerpentinen kellett átérnünk! Ez navigátori szemmel kihívásnak tűnt, mert sok egyforma kanyarból és minimális egyenesekből állt. Mentünk-mentünk, érzésre nem is olyan rosszul, de Egerbaktához közeledve a kocsi elkezdett veszíteni az erejéből. Át is váltottuk poroszkáló üzemmódra, utolértek páran a vetélytársak közül, de azért igyekeztünk a célig eljutni. Pár kilométerrel később az autó végül lefulladt. Mindezt pedig a leglelkesebb szurkolóink, a püspökladányi Jobb33 ASE rendezvényeiről ismerős srácok szeme láttára. Ők persze azonnal előugrottak az erdőből, hogy toljanak bennünket. Imi indítózott, mire a kocsi teljesen magára talált és elkezdett vágtázni velünk tovább! A srácok pedig pár centiről légkürtöztek-ordibáltak! Nem volt egyszerű élmény! Persze én addigra már rég elkavarodtam az itinerben, így onnan Imi fejből ment. Egy darabig próbáltam visszatalálni, de annyira közel volt a cél és annyira nem volt semmilyen támpont, hogy nem volt rá időm. Az egyik bukkanóban majdnem túl is lőttünk a célon, az kicsit sok lett, de valahogy megúsztuk.
Jött a három órás szerviz. Mivel nem nagyon tudtunk mit kezdeni a rejtélyes hibával, főleg pihenéssel töltöttük az időt. Én a kagylóülésben gubbasztva kipihentem egy kezdődő migrént, Imi körüljárta az ismerősöket, szóval volt időnk mindenre. Késő délutánra járt, mire újra mehettünk rajtolni Egerszalókra.
Az volt a taktikánk, hogy ha megint döglődik az autó, egy gyors újraindítással segítünk rajta. Még mindig kíméletesen, de valamivel bátrabban mentünk. Kétszer is előjött a már ismert hiba, ilyenkor lefullasztottuk és újraindítottuk magunkat egy-egy hosszú, lejtős egyenesben. Utolértük, majd megelőztük Tajtiék szintén betegeskedő Ladáját, aztán a kanyarba telepített célon még úgy mentünk át, hogy éppen csak sikerült befordulni. Ehhez képest mentünk egy egész normális időt: még mindig elmaradtunk a kategória elejétől, de magunkhoz képest tíz másodpercet gyorsultunk! Ha a két újraindítást és a Lada kikerülését kivonjuk az egyenletből, nagyjából a két Skoda Favorit szintjén lehettünk volna.
A következő rajthoz, Sirokra tartva először az tűnt fel Iminek, hogy nincs töltésünk. Eleinte arra gyanakodtunk, hogy a kábelek szétcsúsztak valahol azon a ramaty úton. Aztán második nekifutásra megtaláltuk a hiba igazi okát: az ékszíj helyén csak az üres tárcsa fénylett, maga a szíj pedig a motor mögött lapult laskásra szakadva. (Érdekesség, hogy rajtunk kívül még ketten is ugyanígy jártak és fel kellett adniuk a küzdelmet.)
Majd az utánunk érkező Gyuriczky-Pintér kettős felhívta a figyelmünket, hogy hátsó rendszámunk sincs!
Ezek után Sirokon mentünk egy nem túl eseménydús, de nem is kiemelkedőt. Az időeredményünk olyan lett, amilyen, érdekes módon most az autó egyáltalán nem vacakolt.
Következett az utolsó gyorsasági: Egerszalók harmadszor! Az ékszíj elvesztése óta nem nagyon állítottuk le az autót, vagy ha igen, akkor lejtőn, hogy be lehessen tolni. Ezt többször meg is tettük. (Ezúttal Imi jobban járt velem, mint egy negyven kilós lány navigátorral.) Mindenesetre mindent megtettünk, hogy az akksiban addig felhalmozott feszültség kitartson valahogy a célig.
Elrajtoltunk - aznap utoljára -, mentünk pár kilométert, majd jött a szokásos forgatókönyv: motor kínlódik, áram le, kis gurulás, áram vissza. Sajnos ezúttal ez már nem segített. Egyre gyengébben muzsikált az autó, majd lekapcsolt a fordulatszámmérő is. Valószínűleg az utolsó elektronokat használtuk fel, mire a célon átvánszorogtunk. Még eljutottunk Verpelétig, ott kifordultunk a főútra, de onnan aztán sehová...
Így aztán feladni kényszerültünk az egri futamot - hasonlóan a tavalyihoz. A záróautó utolért bennünket, mi leadtuk a menetlevelünket, ők visszaszolgáltatták a rendszámunkat, majd továbbálltak. A többi kieső miatt ekkor a nyolcadik helyen álltunk, még pontot is kaphattunk volna, de sajnos nem így alakult. Jött a műszaki mentő pickup két tűzoltóval, ők vontattak el bennünket Egerig.
Ott este még Imi kunyerált egy ékszíjat - ismételten és sokadszor köszönjük Barna Krisztiánéknak! Mindezek alatt kiosztották a díjakat a többieknek, én pedig bebikáztam egy belorusz társaság buszát a Hyundai akkujáról! A beloruszok egyébként a versenyünkkel párhuzamosan zajló ifjúsági aikido-találkozóra jöttek, szóval amíg mi tört-angolul csevegtünk a buszsofőrrel és a kísérőkkel, egy csapat gyerek szakszerűen gyepálta egymást a parkolóban. Ekkor már annyira szürreális élményem volt, mintha mindez nem is velem történne - talán nem meglepő...
Végezetül Imi felapplikálta az ékszíjat a helyére, majd bevontattam a Suzukit a Hyundai-jal, így ő elindulhatott hazafelé, én pedig Budapest irányába.
A tanulság: nem is tudom... A mai napig sem tisztázott, hogy az alap műszaki gondot mi okozta. Volt köze a pénteki gyorsszervizhez, vagy a rázós részen hullt valami szét? Előbb-utóbb biztosan kiderül. Az viszont tény, hogy elég indiszponáltak voltunk. Az autóban sem tudtunk igazán bízni, a hosszú kihagyás is számomra meglepően, eléggé visszavetett bennünket. Igazából egyszer tudtunk felszabadultak lenni, amikor az újraindítgatással orvosolta Imi a hibát. Akkor meg is futottuk a nap szinte egyetlen vállalható idejét. Előtte nem nagyon tudtuk, mire számítsunk, aztán pedig az elhagyott rendszám és ékszíj borzolta az idegeket, végül pedig elfogyott alólunk a technika.
A következő versenyünk Ózdon lesz, ahonnan tavaly szép emlékekkel tértünk haza: Ott sikerült felvenni egy korrekt tempót, az autó végig jól muzsikált, a pályák is feküdtek. Én a magam részéről örömmel venném, ha ismét a tavalyi szakaszokon kellene mennünk, jót tenne az önbizalmunknak egy kicsit sikeresebb verseny. Viszont az autóra feltétlenül vár egy szerviz, nem lenne szerencsés felkészületlenül, bizonytalanul megjelenni. Bár a jelenlegi mezőnyben az önerőből pontszerzés is bravúrnak tűnik, sokkal jobb szájízzel térnénk haza, ha legalább a saját teljesítményünket javulni látnánk és az utolérhető versenytársakkal tudnánk küzdeni. Mert ezekre idén, Egerben nem nagyon volt lehetőségünk.
És a legfontosabb: gratulálunk a célba érkezőknek, különös tekintettel a kategória dobogósaira: az egyaránt Suzukival versenyző Tóth Kálmán - Hajdú József, György Tamás - Gálik Kata és Madari Imre - Haracska Tamás kettősöknek!
Akiknek pedig köszönettel tartozunk: Barna Krisztiánnak és csapatának a verseny során nyújtott segítségért, valamint nagybátyánknak és nagynénénknek a Markazon biztosított szállásért és ellátásért!
