Na, azt a klasszikus értelemben vett versenytapasztatot nem nagyon sikerült szereznünk, de így lassan egy hét távlatából visszatekintve mégis azt mondhatom, hogy több szempontból eredményes volt az Eger környékén tett kiruccanásunk. Nyilván akkor lett volna teljes a siker, ha végül megláthatjuk a céldobogót, de van egy sor olyan dolog, aminek mégiscsak lehet örülni - és nem csak akkor, ha nekiállok lámpással pozitívumokat keresni. Ezeket szépen tételesen megpróbálom összefoglalni:
Tesztlehetőség: Ha úgy vesszük, ez volt az első alkalom arra, hogy összeüljünk a versenyautóba. Persze karácsony táján egyszer már tettünk egy próbát, de a kopott slickekkel a csikorgó hideg aszfalton szinte csak egyenesen mertünk menni, Imi érthető módon nem nagyon vállalta be a kocsi határainak feszegetését, én alig fértem aversenyülésbe a kis ünnepi túlsúlyommal, sisak, átbeszélő egyelőre sehol nem volt, szóval egyáltalán nem voltak ideálisak a körülmények. Mindez pedig történt Hajdú-Bihar megyében, a Konyár és Konyár-Sóstó közötti útszakaszon, ami egyáltalán nem hasonlít semmiféle raliszakaszhoz.
Ezekkel szemben most belakhattuk a kocsit, kipróbálhattuk az átbeszélőt, jöttünk-mentünk vele a gépátvétel, a rajtceremónia, a gyűjtőállomás és az ideiglenes főhadiszállásunk között. Ezalatt tájékozódni kellett, odafigyelni az autó viselkedésére, a forgalomra. Sokkal többet ért ez, mint az addigi bármilyen elméleti jellegű felkészülés.
A pályán töltött öt kiométerünk alatt is rácsodálkozhattunk pár dologra: én például a magam részéről egy kicsit aggódtam amiatt, hogy egyáltalán képes leszek-e a navigálásra. Nem támad-e véletlenül a tengeribetegség? Ha azt le kell küzdenem, akkor hogyan tudok olvasni? Szerencsére semmilyen problémám nem volt ezzel. Szinte fel sem néztem a jegyzetekből, csak olvastam a kanyarokat, eszembe sem jutott azon aggódni, hogy mennyire csúsztunk meg, vagy a féktáv elég lesz-e. Szerintem Imi sem tudta igazából hova tenni a várható feladatot, de okosan megoldotta. Sikerült odafigyelni a mondókámra, nem vállalt fölösleges kockázatot, mégis egész gördülékenyen mentünk.
Felmerülhet az, hogy okosabb lett volna egy tesztversenyen elindulni még a felkészülési időszakban. Talán így is van, de azért annyira nem egyértelmű a helyzet. Ugyanis egy szintén ralipályán megrendezett bármilyen futam nevezési díja nagyjából összemérhető az Egri futaméval, ráadásul mindenképpen viszonylag hosszabb úttal kell számolni, mivel azért Debrecen környékén túl sok hegyi út nincs. Aztán vagy odamegyünk csak simán a versenyautóval, aztán imádkozunk, hogy a hazaútra mindenképpen járóképes maradjon, vagy kivonulunk teljes szervizzel, amivel megint csak adunk egy pofont a költségvetésünknek.
Esetünkben azt felvethetjük, hogy akkor legalább a kuplunghiba már ott előjött volna, de sajnos ez sem egyértelmű, így nem lehet kalkulálni. Talán pont ott sikerült volna elfogyasztani az utolsó pár üzemóráját szegénynek, és akkor megint csak Egerben küldött volna bennünket partvonalra.
Szóba került korábban, hogy Ózdon, a gépátvátel után benevezünk a másnapi tesztversenyre, de végül elálltunk attól is. Kicsit drágának tűnt a nevezés, ráadásul a körgyorsaságit jelölték ki nekünk, ahol átlag 20 másodperces szünetekkel követik egymást a versenyzők. Az pedig - valljuk be - nem éppen ideális környezet akkor, amikor mi nemhogy nem akarjuk feszegetni határainkat, de nem is ismerjük azokat, miközben körülöttünk mindenki próbál minél gyorsabban menni.
Szabályismeret: Átolvastam a versenyszabályzatot legalább háromszor, nehogy meglepetések érjenek a vizsgán. Aztán a valóságban valahogy mégsem ugyanúgy néztek ki a dolgok. Mármint nem a szabályok nem stimmeltek, hanem egyszerűen volt pár olyan kérdéskör, ami az elméleti felkészülés során kicsit elsikkadt. Például egyszerűen nem tudtuk, hogy mikor is kellene beállni a verseny előtti gyűjtőállomásra, egyáltalán percenként-e, ha igen, akkor melyik percben, és így tovább. Végül a versenykiírás alapján kitaláltunk egy ésszerűnek tűnő stratégiát, ami végeredményben működött, de egyáltalán nem lehettünk ebben biztosak.
Az oda vezető út sem volt egyszerű: elindultunk konvojban, elöl a szervizes kisbusz,, majd a versenyautó, végül a pályafelíró Suzuki. A szervizesek gyakorlatilag akkor látták először működés közben a versenyautót, úgyhogy egyikük be is ült a navigátorülésbe, míg én a hátsó kocsit vittem. Ezzel nem is lett volna baj, de a sportpályához érve Imi egy kis hezitálás után szépen behajtott a parc fermé-be, oldalán mit sem sejtő szervizesünkkel, Mátéval. Én pedig mindezt végignéztem imi utcai Suzukijából, és azt sem tudtam, hogy most akkor menjek intézkedni, vagy simán parkoljam le a Suzukit, illetve ha leparkolom, akkor utána még odamehetek-e egyáltalán a versenyautóhoz. Szerencsére a sportbírók rugalmasan kezelték az ügyet, és bár egyikük megjegyezte, hogy nem nagyon illik ám versenyautóval - pláne a parc fermé területén - civil személyt szállítani, nem lett belőle büntetés.
Mindezekhez képest szinte meglepő, hogy az ünnepélyes rajthoz gond nélkül odataláltunk. Egyszer csak elérkezett az indulási időnk, kézbevettem az itinert, megkaptuk a menetlevelet, majd elindultunk bele a sötét egri éjszakában. A kocsiban semmi világítás, én pedig ott szorongatom az itinert és az első kanyarral sem vagyok tisztában. Szerencsére a salakpályáról kifelé sikerült a megfelelő irányba indulnunk, aztán pedig egy-egy stratégiailag elhelyezett villanyoszlop fényénél csak sikerült elolvasni a következő információt. A többiek viszont nem feltétlenül voltak ennyire szerencsések. Elég sokan vettek részt még egy gyors városnézésen a kis 20 perces etapidőben, aztán pedig a belvárosi utcákon több várakozó sporttársat megelőzve sikerült időben eljutniuk a rajthoz.
Navigáció: Talán ebben fejlődtünk a legtöbbet. A pályákon átmentünk négyszer együtt, plusz külön-külön már egyedül is jártunk rajta. Elsőre írtunk egy nem túl bonyolult itinert, amit a második körben visszaolvasni még egész komoly kihívás volt. Közben javítottunk művünkön itt-ott, bekerültek az extra infók a padkázásról, a helyezkedésről. Aztán a végén már egészen használható jegyzeteket sikerült összeállítani, amit az utolsó körben már tempósabban ellenőriztünk. És ekkor is jobbra fordult a J2, balra B33, a levágások is a helyükön voltak, a lassítók is, szóval tényleg összeállt. A versenyen pedig jól vizsgázott az éles, előző este átvezetett itiner is. Nem lapoztam kettőt, nem szóltam későn egy féktávnál sem, Imi is be tudta fogadni az infókat az átbeszélőn keresztül, ráadásul annak megfelelően egész tűrhető tempót sikerült autóznunk. Persze a rutinosabb versenyzők jót nevethetnek azon, hogy milyen banális dolgokon lelkendezem, talán pár verseny után én is így teszek, de higyje el mindenki, nekünk ez a jelen állapotunkban igenis sokat számít!
Érdekességként berakom ide az itinerünk első oldalát:
Először a piszkozat, amit a pályákon írtunk:
Ez pedig már az ünneplő, vasárnapi verzió:
Szerviztevékenység: Azt hiszem, a kiszolgáló brigádot is sikerült megismertetni a ralitúra alapjaival, legalábbis a rájuk eső résszel. Azért nem mindegy, hogy legközelebb már könnyedén eligazodnak az időterven, a szervizparkban kialakult szokásokkal is találkoztak már, szóval Oroszlány környékén már simán fog menni minden, legalábbis én bízom a srácokban.
Nos, hirtelen ennyi jutott eszembe. Az azért kitűnik, hogy a gyakorlatban nem úgy esett a hétvégénk, hogy odavonultunk, autóztunk három percet, majd hazakullogtunk. Egész hétvégén keresztül volt tennivalónk bőven, folyamatosan ott kellett lenni a megfelelő időpontokban a megfelelő helyen. A megfelelő papíroknak kéznél kellett lennie, rajta a megfelelő emberek aláírásával és még sorolhatnám.
Az pedig, hogy a Dobó téren felgurultunk a dobogóra, majd onnan a rövid interjú után tovább a szűk utcákon, mindkét oldalról nézőkkel körülvéve, na azt az érzést nem nagyon tudnám leírni!
