Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a szezonzáró történéseit, bajban lennék. Írhatnék arról, hogy erősen kezdtünk, két szakasz után még vezettük is a kategóriánkat, majd a dobogón végeztünk. De részletesen taglalhatnám azt is, hogy miként fogyott el alólunk a technika, hányszor álltunk karnyújtásnyira a verseny feladásától, és hogy mekkora csoda, hogy az abszolút utolsóelőtti-előtti helyen végül mégis értékeltek bennünket. A vicc az, hogy mindkét alternatíva teljes mértékben igaz.
Szombat - adminisztráció, pályabejárás
Reggel Imivel Miskolcon találkoztam, onnan indultunk Szendrőre az itinerekért. Neki ismét elég pörgős éjszakája volt, a késő esti műszak után alig pár órája maradt alvásra, majd hajnalban indult is Borsodba. Szervizünk nem volt, a versenyautót pakolta plafonig a gumikkal, emelőkkel és egyéb kellékekkel.
A pályabejárás előtt még el kellett szaladnunk gumishoz is. Történt ugyanis, hogy a két új Yokohamát a debreceni gumiszerelők centírozás nélkül adták vissza, mivel a felnik eléggé leharcoltnak bizonyultak. Így még a gépátvátel előtt beugrottunk a szendrői Autofitt gumiszervizbe (köszönet illeti a duen.hu fórumán történő közbenjárásért Zergét), ahol végül is gyors, pontos és versenyzőbarát kiszolgálásban volt részünk.
A pályákra az Interneten elérhető videókból és térképekből igyekeztünk felkészülni, így aztán különösebb meglepetésben nem volt részünk. Ami a helyszínen feltűnt, hogy talán az addigi elképzeléseinket is felülmúló módon dobálósak helyenként az utak. Pozitívumként viszont megemlíteném, hogy az etapok nagyon rövidek voltak. Ennek köszönhetően elég gyorsan sikerült elkészítenünk a jegyzeteinket, sőt a kötelező háromnál jóval többször át tudtunk szaladni a szakaszokon.
Az adminisztratív átvételen kiderült, hogy a szervizünk helyének kijelölésénél figyelembe veszik az egyéni igényeket is. Ez elsősorban a több autóval felvonuló csapatoknak szólt, viszont így mi is megragadtuk a lehetőséget és a versenyközponthoz minél közelebbre kértük magunkat. Ennek elég prózai oka volt: szervizesek hiányában a vasárnap reggeli rajt előtt még be kellett állnunk a szervizbe a pályabejáró Hyundai-al.
Az átvételek után még kiszaladtunk a pályára, hogy ellenőrizzük a felírtakat, majd felraktuk a versenyautóra a másnapra szánt gumikat - sajnos a két új felnin a pótsúlyok már-már megszokott módon beleértek az első fékbe, így azok hátra kerültek -, beálltunk a parc fermé-be, ezzel a szombati teendők véget is értek.
Vasárnap - a verseny
Csípős, hideg reggel fogadott bennünket. Szendrőre érkezve beálltunk a szervizbe, majd bő negyed órás sétával elértük a versenyközpontot. Hamarosan el is érkezett a mi időnk, átvehettük a versenyautót és indulhattunk az első szakasz rajtjához.
1. szakasz: Edelény-Ládbesenyő-Abod
Bár ebben a formájában nagyon régen szerepelt ez a pálya raliversenyen, számunkra emlékezetes volt a tavalyi roncsderbiről, amit az utolsó kanyarok egyikét kívülről szegélyező árokban rendeztek a srácok, mi pedig az út másik oldaláról nézhettünk végig. Ezúttal ellenkező irányban kellett mennünk, így inkább a pálya más részei tartogathattak meglepetést. Szombaton nem feltétlenül őszinte mosollyal írtam fel a rengeteg sima-jobb és sima-bal kanyart, de versenykörülmények között kiderült, hogy nem értékeltük túl a képességeinket. A jegyzetek nagyjából mindenhol stimmeltek, Imi nem vállalt felesleges kockázatot, így aztán sikerült egy kellemesen tempós produkciót végrehajtanunk.
A szakasz céljában kiderült, hogy Antalffyék már nem jutottak el odáig, de mivel sehol nem láttuk őket útközben, megnyugodhattunk, hogy nem esett bajuk, inkább a technika tréfálhatta meg őket. Szemánék jóval lassabbak voltak nálunk, de nekik menet közben csapágyas lett a motorjuk, így a célhoz közeledve már kímélő üzemmódban kellett autózniuk.
Az időeredményünk végül is a kategória harmadik helyére volt elég, de a lemaradásunk az eddig megszokotthoz képest minimális volt: Gyuriczkyék 3,7, míg Antalék 1,1 másodperccel voltak csak gyorsabbak, míg Tajtiék bő húsz másodperccel lassabban értek be.
A célban még gyorssegélyként felajánlottunk ellátmányunkból egy-egy szendvicset a műszaki hiba miatt éhen ott álldogáló ladás párosnak, aztán mentünk is a következő rajthoz.
2. szakasz: Abod-Galvács-Szendrő
Ennek a pályának leginkább a hosszú, majdnem egyenes szakaszok és a rendkívül dobálós részek adják a sajátos karakterét. Az előző körhöz hasonló stílusban próbáltuk folytatni, aminek köszönhetően egy kereszteződésben való kis túlcsúszástól, emiatt pedig kissé szögletes kanyarvételtől eltekintve nem volt komolyabb kalandunk. Illetve a szakasz vége felé, a célhoz közelítő tempós részeken a motor kicsit erőtlennek tűnt, egyszerűen 6000-es fordulat fölött nem volt hajlandó húzni. Így kissé gondterhelten gurultunk tovább a szervizbe, ráadásul a többiek eredményét sem tudtuk megvárni, mert a beíró után nem volt helyünk megállni. Imi felhívta Barna Krisztiánt, aki szerint kevés benzint kapott a motor. Némileg megnyugodtunk, ha visszafogottabb tempóval is, de van esélyünk végigversenyezni a napot.
Sajnos ezen a szakaszon nagyon megfogyatkozott a mezőnyünk. Szemánék úgy döntöttek, nem erőltetik a csapágyas motort. Antalffyék kiesése után biztossá vált az év végi ezüstjük is, szóval összepakoltak és hazafelé indultak. Még búcsúzóul a navigátor felhívta a figyelmünket a faluba vezető szűkülő, dobálós kanyarra, ami megviccelte őket.
Mint később kiderült, Antal Zsoltékat is ugyanez a kanyar viccelte meg. Elég rossz vicc volt, hiszen elütöttek egy ott álldogáló fotóst! A srác lábtörést szenvedett, így az utánuk érkező - korábban árkot járt - Tajtiék is megállni kényszerültek. Sokszor elhangzott és most is aktuális, hogy nem szép dolog veszélyes helyre állni, mert a versenyző is hibázhat, ráadásul joga van hozzá. Ugyanakkor ez úton is jobbulást kívánunk a pórul járt fotósnak!
Utólag tudtuk meg, hogy a szakaszt megnyertük Gyuriczkyék előtt pár másodperccel, így 0,3 másodperces előnnyel vezettük a kategóriát! Ilyen még nem történt pályafutásunk során, az pedig, hogy mindezt a kibontakozó technikai problémák árnyékában élhettük meg, különösen bizarr élmény volt!
3-4. szakasz:
Az üzemanyag-ellátási hibák mellett mostanra a fékek is fura hangokat kezdtek hallatni. A verseny előtt nem tűnt vészesnek a betétek állapota, de a hosszú egyenesek és nagy féktávok váltakozása durván igénybevette őket. Innentől egyértelművé vált, hogy nem szabad gyorsan mennünk, ha a hártalévő kilométereket teljesíteni szeretnénk. A motor ezúttal még gyengébben muzsikált, szóval nem is tudtunk volna sietni. Így aztán a harmadik szakaszon csak simán kikaptunk a többiektől, a negyediken pedig annyi időt vesztettünk, hogy az utánunk rajtoló Tajtiék a célban majdnem utolértek bennünket.
5-6. szakasz:
A versenyben már csak egy kérdés maradt: ha egyáltalán célba érünk, akkor megtartjuk-e csekély előnyünket a ladás Tajtiék előtt, vagy nem. Sajnos ez elég hamar eldőlt.
Már a rajthoz eljutni sem volt egyszerű: a benzinszivattyú problémája miatt már a rajthoz vezető etapon is szenvedtünk. Aztán elrajtoltunk, egy darabig egész szépen szólt is a motor, majd ismét dadogni kezdett, minden eddiginél jobban. Ráadásul ez a szakasz tele volt emelkedővel, így különösen hiányzott a motornak az üzemanyag. Volt olyan pár száz méteres egyenes, ahol háromszor is meg kellett állnunk erőt gyűjteni. Egyszer már a nézők futottak volna, hogy megtoljanak, máshol pedig a pálya mellett álló rendező nyúlt a rádiójáért, hogy jelentse, kiálltunk a versenyből. És akkor még volt két oldal az itinerből!
Valahogy eljutottunk a domb tetejére, aztán lefelé megint összeszedte magát a motor, így felevickéltünk az utolsó emelkedőn is. Onnan pedig begurultunk a célba. Menet közben megelőzött bennünket a komplett kategóriánk, majd a kupás Suzukival versenyzők közül is ketten.
A kategóriatársak nagyon rokonszenves módon arra biztattak bennünket, hogy vállaljuk be az utolsó szakaszt. Ha beérünk, megvan a harmadik hely, viszont ha kiesnénk, akkor sem kell sokáig a pálya szélén vesztegelnünk, ugyanis pár perccel utánunk vége is van a versenynek. Ők már nem vívnak egymással, szóval ha egy kicsit feltartanánk őket, az sem jelenti a világ végét.
Így aztán elindultunk. Már a pálya elején, amikor még aránylag bírtunk menni, felkapaszkodtunk a dombtetőre, onnantól pedig jobbára lejtett a pálya, vagy csak keveset emelkedett. Így aztán kevésbé volt tragikus az utunk, mint előzőleg. Bár a kategóriatársak most is megelőztek, a célban voltunk! Innen már csak a versenyközpontba, az általános iskolába kellett eljutnunk. Ez sikerült is, így az A2 kategória harmadik helyén zártuk a Szendrő Ralit!
A kupás Suzukisok versenyét továbbra is figyelemmel kísértük. Ott Schall Dávid győzött, és amíg mérvadó volt az eredményünk, nagyjából a mi tempónkat autózták. Vigh Leventéék pedig – akikkel azért is hasznos összemérmi magunkat, mert nagyjából fejlődésünk azonos szakaszában vagyunk – néhány másodperccel voltak lassabbak nálunk. Szóval lett volna kivel meccselnünk, ha a technika is úgy akarja.
Viszont a nap végére úgy alakult, hogy mégis Leventéék előtt végeztünk, ugyanis nekik több kalandban is részük volt. Először egy lassítóval kerültek összetűzésbe és a Suzuki lökhárítója húzta a rövidebbet. Majd az erdős részen elejtettek egy fácánt is, végül pedig egy félreolvasott kanyar koronázta meg a napjukat, aminek köszönhetően felhasaltak az árokpartra a kocsival. Mire a nézők az útra rángatták őket, több időt veszítettek, mint mi a vacakoló benzinellátással.
Ezzel vége az idei szezonnak. Imi többször meg-megállva, lassan hazaványszorgott a kocsival, legközelebb az év végi díjkiosztón találkozunk. Az autóra nagyon ráfér már a téli szünidő, a nagyjavítások. Aztán jövőre megpróbálunk valamivel ütőképesebb produkcióval előrukkolni!
