Bár Szent Kristófnak akadt munkája bőven, talán lett is néhány ősz hajszála, sikeresen átvészeltük a szezon utolsó versenyét is. Kezünk-lábunk megvan, az autó is szinte hiánytalanul és szinte egy részletben ért haza. Nem számítottunk rá, hogy ezt már önmagában sikerként könyvelhetjük el, de így alakult.
Igazából a kategória szezonbéli második helyét tűztük ki célul, amihez Aczél András megelőzésén és lehetőleg a dobogós helyezések valamelyikén keresztül vezethetett volna az út. Nos, ezeknek az egyenként is fontos célkitűzéseknek egyike sem teljesült. Az év végi harmadik helyért viszont csak célba kellett érnünk. Ez azért - kisebb-nagyobb szerencse árán - összejött!
Kezdem az elején: Szombaton kellemes, őszies, de nem különösebben hideg, nem is túl nyálkás nap virradt ránk. A pályák tavalyról ismerősek voltak. Reggel, az útvonalitiner-osztásnál az is nyilvánvalóvá vált, hogy az útirány egyezik a 2010-es repertoárral. Mindkét szakaszt igyekeztünk lelkiismeretesen feldolgozni, mentünk rajtuk úgy 6-7 kört. Az itinert a nulláról írtuk, bár kéznél volt a tavalyi jegyzet is. Végül nagyjából összeállt a Tatabánya-Környebánya és az Oroszlány-Pusztavám szakasz is, így mehetett az autó a parc fermé-be, mi pedig haza, pihenni.
Vasárnap reggel már kevésbé barátságos arcát mutatta az időjárás. Otthon még csak pár félig-meddig felszáradt tócsa borzolhatta az idegeinket, de Tatabányára érve már egész komoly eső fogadott bennünket, ami a nap folyamán sem volt hajlandó elállni - vagy ha igen, akkor legfeljebb nagyon rövid időre. Az autót a cuccainkkal leraktuk a szervizparkba - ez a Tesco parkolójában volt, ami október 23-a lévén most üresen állt - aztán a Hondával induló Matók Ádámék jóvoltából megspórolhattuk a reggeli sétát, pár perc múlva már a versenyközpont előtt vártuk a rajtidőnket.
A Suzukin ekkor szárazra és lehetőleg melegebb időjárásra való gumik voltak, de volt lehetőségünk cserére. Ilyenkor általában Imire hárul a döntés, hogy mivel menjünk, de azért megkérdeztünk a témában mindenkit, akit tudtunk. A válaszok elég nagy szórással érkeztek. Lett volna úgy tíz percünk arra, hogy lezavarjunk egy gyors cserét a szervizben, de végül Imi úgy döntött, hogy marad az eredeti felállás. Az utcai szakaszon kicsit megrángatta az autót, egészen jól fogott az inkább szárazra való gumi is, így nem álltunk meg az esőgumikért.
Ami még a döntése mellett szólt: csak egy szakaszt kellett teljesítenünk az első szervizig, az Oroszlány-Pusztavámot. Teljesítettük is, de kifejezetten óvatosan. Mivel éppen a kanyarokban volt jellemző a fehér aszfalt, az pedig vizesen iszonyatosan csúszik, nem nagyon lett volna értelme kockáztatni. A legutóbbi lassítós kalandunk után nehéz volt normális féktávot találni, néhol akár ötven méteres ráhagyással kezdtük a lassulást. Az eredmény is ennek megfelelően alakult, némi veszteséget kellett elkönyvelnünk.
Óvatosan korcsolyázunk a fehér aszfalton...
A szervizben aztán felpakoltuk az esőgumikat, hogy azokkal állhassunk oda a második kör első rajtjához, a rugógyári úthoz. A fekete aszfalton nem is volt gond, de az első kereszteződésnél, az első fehér féktávon mindjárt lehetett érezni, hogy a csúszós út mindenhogy csúszós, akármivel is megyünk. A fékpedál első komolyabb érintésére - vagy már annak a gondolatára - blokkoltak az első kerekek, ezért Imi jobbnak látta, ha ebben a kereszteződésben inkább nem fordulunk be. Szóval elmentünk egyenesen, majd megfordultunk, így mindjárt újabb 25 másodperc előnyt adtunk a többieknek. Aztán jött pár kevésbé komplikált rész is, lassacskán kezdett összeállni, hogy mire is képes az autó és a gumik. Persze ennek a tapasztalatgyűjtésnek ára volt - szerencsére nem forintban mérhető -, egyik lassító után még kellett kicsit kígyózni, mielőtt ismét egyenesbe álltunk, aztán pedig még egy komolyabb megforgást is megéltünk. Ekkor tolatnunk is kellett, egyébként pedig szerencsénk volt, hogy sem a külső íven lévő árokkal, sem a belső ívet szegélyező gumikkal nem kötöttünk szorosabb ismeretséget. Az is hatalmas szerencse, hogy az utánunk rajtoló Rábl Tibáék sem rohantak életre-halálra: ha így tesznek, talán éppen belénk szaladtak volna, miközben Imi a kanyar közepén próbált minél gyorsabban menetirányba állni!
Tatabánya, Rugógyári út: Ezt a kanyart pont sikerült abszolválnunk...
A második oroszlányi szakaszon inkább biztonságit mentünk, Imi kereste a féktávokat - valahol a szakasz vége felé meg is jegyezte, hogy "megvolt az első mai jó lassítónk..." -, én igyekeztem nyugisan adagolni az infókat, hogy ne kapkodjuk el a dolgot, ne legyen semmi probléma. Az időnk úgy a Suzuki kupások közelében volt, Aczél András viszont technikai hibával küzdött: csúszott a kuplungja.
A szervizben a szervizesei megoldották a problémát - fél órán belül összehoztak egy váltócserét, ami különösen tiszeteletre méltó. Időközben Andris édesapja elcsapott egy őzet fia BMW-jével, szóval nekik aztán tényleg minden összejött, ami megnehezítheti az ember napjait és kedvét szegheti. Ekkor mondta Imi, hogy ha ebből jól ki tudnak jönni, akkor tényleg ők érdemlik az év végi ezüstöt, nem mi.
A harmadik kör kicsit jobban sikerült, a rugógyári úton elég jó tempóban szaladtunk végig. Imi elkapott egy kellemes ritmust, én pedig igyekeztem hajtani egy kicsit, legalább annyira, hogy amit ki tud hozni magából, azt ne hátráltassam. Ez a mentalitás aztán ki is tartott majdnem a szakasz végéig - ahol viszont volt egy buszmegállós kitérő. Na, azt már nem sikerült leküzdeni! Gyakorlatilag a célvonal és az azt előjelző tábla között estünk az árokba, amelynek partján két operatőr, valamint egy szép, kifejlett fa állt. Szent Kristóf ismét lenyúlt értünk, ugyanis a srácok a fa mögé menekültek, mi pedig a fa mellett, azt meg sem érintve csúsztunk az árokba. (Én már vártam a csattanást a törzsén,Azóta sem értem, hogyan úsztuk meg...) Mivel nézők bővel voltak a helyszínen, alig húsz másodperc alatt visszapakoltak bennünket az útra - miközben azért nekitolták az autó hátulját az említett fának, de annyi baj legyen! Az incidens mérlege: alig húsz másodperccel maradtunk le a mezőnytől, viszont elvesztettük a jobb oldali gyorszárat a csomagtérajtóról, szereztünk egy kisebb horpadást szinte ugyanott, valamint később kiderült, hogy az első lökhárító is megsérült az index környékén. Ahhoz képest, hogy két embert és egy fát egy méternél is jobban megközelítettünk, majd egy árok partján álltunk meg, annyira nem is vészes. Inkább az aznapi első jó eredményünk elvesztése volt kellemetlen, a felvételeket sebtében visszanézve úgy számoltam, ott a kategória harmadik helyére is jók lettünk volna, minimális hátránnyal.
Búcsúzunk a 2011-es szezontól. A kibillentett hátsó ablak a páramentesítést szolgálja.
Oroszlányba aznap utolsó alkalommal látogattunk el. Különösebb kalandunk ott nem volt, végigértünk óvatosan, ismét nagyjából a kupás Suzukik tempójával.
Az utolsó szervizben terrorista-szalaggal megragasztottuk a lökhárítót, aztán indulhattunk is a nap és a szezon záró gyorsasági szakaszára, a rugógyári úthoz. Végre sikerült azon is különösebb probléma nélkül átérni, a tempónk pedig alig-alig maradt el a jól induló, majd az árokban végződő előző körtől - és a kategóriánk elejétől. Itt már sikerült a csoport harmadik idejét elérni! Az összetettben végül csak az N/1 géposztály hatodik, utolsó helyét szereztük meg, de legalább a célban voltunk! Így aztán az év végi ezüst Aczél Andráséké lett, természetesen ehhez ott helyben gratuláltunk is, elég nehéz nap végén szerezték meg! Aki még szintén megérdemelte a gratulációt: Antalffy Gyuriék is bent voltak a célban, ezzel az A/2 kategóriát ők nyerték. Legfőbb ellenfeleik, Madari Imréék persze megtettek minden tőlük telhetőt, meg is nyerték a futamot, szóval méltó ellenfelek voltak - nem csak ezúttal, de egész évben!
Jól látszik a tákolás a kocsi jobb elején.
A mi kategóriánk pedig így festett a nap végén: A győzelem a Fábián Ottó - Böröczi Levente párosé lett, aki kupás Suzukival jött és nagyot meccselt egész nap a második helyen végzett Rábl Tiborral és Csizmadia Csabával. Utánuk komoly csata alakult ki a harmadik helyért, amelyet végül Tóth-Buzder Gergő és Vigh Levente kaparintott meg, őket szorosan követte Aczél András és Vígh Richárd, majd a Magyar Bence - Mohácsi László kettős. Mi pedig ezúttal már elég hamar kiszálltunk a helyezésekért zajló küzdelemből, a kisebb-nagyobb bakik után már inkább csak pár jó részeredménnyel vigasztalódhattunk, valamint természetesen azzal is, hogy megláthattuk a célt. Egy ilyen nap után ez sem volt egyszerű!
Amit még mindenképpen megemlítenék: a mezőny egészen nagy része becsülettel végigküzdötte a teljes távot, az esztergomihoz hasonló totálkárok ezúttal szerencsére elmaradtak. Ehhez talán éppen az előző futam rossz emléke is kellett, de az mindenképpen a mezőny megfontolt hozzáállására vall, hogy mindenki megtisztelte a körülményeket. A szervezők pedig szintén jelesre vizsgáztak: a korai alkonyat miatt még navigátorlámpa-szerűséget is tákoltam az autóba, végül mégis beértünk a célba napvilágnál! Csúszás, hosszadalmasabb piknik csak egyszer volt, jellemzően pár percnél többet nem kellett várnunk sehol. Pedig velünk párhuzamosan futotta szezonzáró versenyét az Ezerjó Rallysprint is, ráadásul az előzetes tervekkel ellentétben a szombatra tervezett szakaszaikat is vasárnap teljesítették. A két mezőny és az eső ellenére azonban sikerült versenykörülmények között teljesítenünk mindannyiunknak a vasárnapi feladatokat!
Hamarosan elkészülnek a videók is, amelyeket az élménybeszámoló második fejezeteként megosztok a blog közönségével!
