Először is az ilyenkor esedékes sűrű bocsánatkérések... Sajnos az elmúlt hét eléggé zavarosra sikeredett, volt benne hazautazás, visszautazás, temetés, sok munka, sok kiegészítő ez-az, így aztán elég nehéz volt ráhangolódni az írásra.
Szóval legutóbb ott fejeztem be, hogy beértünk a célba. Majd jött a díjkiosztó, amiről itt-ott képeket is feltüntettem. Úgy tűnhet, hogy ezzel véget is ért pörgős hétvégénk, jön a jól megérdemelt pihenés, kinek még a legközelebbi munkába állás előtt, kinek pedig a munkahelyen. Ez nem így volt, ugyanis először haza kellett jutnunk - az ország ellenkező végébe. Én még többé-kevésbé szerencsésnek mondhattam magamat a budapesti úticéllal, de a többiekre még pár extra óra utazás várt Debrecenig.
Indulás előtt még egy régebb óta szervezés alatt álló kis autótesztet is nyélbeütöttünk: a kupás Suzukival versenyző Vígh Levente szerette volna megnézni, hogy mennyiben különbözik a GTI az ő magyar nyolcszelepes versenyautójuktól, így került egyet a versenygéppel. Elmondása szerint azért érezhető az a néhány extra lóerő.
A következő lépés számunkra élvezetesebb volt: Leventének ugyanis az utcai járgánya egy Subaru Impreza WRX STi, így mi pedig azt vettük közelebbről szemügyre. Maga a tulaj persze jóval magabiztosabban kezelte, de azért egy-egy rövid kanyarra mi is birtokba vettük a gépet. Igazából az átlag utcai autókhoz képest döbbenetes teljesítményt főleg csak utasként érzékeltem. Fogalmazhatnék úgy, hogy mellbevágott a gyorsulás, de helyesebb, ha azt írom, hogy gyomorszájon. Minden váltás után, amikor az autó újra erőre kapott, valahaol hasi tájékon kaptam egy-egy ütést és gyakorlatilag a zárt kocsiban is lobogott a hajam a tempótól. Aztán persze amikor magam ültem a vezetőülésbe, inkább nem őrjöngtem nagyon. Egy biztonságos, félreeső egyenesben nyilván nem bírtam magammal és nyomtam egy-egy kövérebb gázt, de alapvetően óvatos maradtam. Nem nagyon szerettem volna, hogy a szemerkélő esőben kiszaladjanak alólam a lovak, meg aztán a dolgok igazán élvezetes része abban a sebességtartományban kezdődik, amiért ott helyben agyonlőttek volna, ha egy illetékes szerv látja. De legalábbis a büntetési tételből simán elmehetnék Subaru Imprezát vezetni egy versenypályára, szakoktatóval, időméréssel, mindennel.
Azért azt nyugtázhattam, hogy a motorhang belülről is szép, a futómű közvetlen, a kocsi belseje nagyon igényes, és azért tudna menni!
Amíg ez a kis örömködés tartott, le is szállt az este. Elbúcsúztunk a versenytársaktól és hazafelé vettük az irányt.
Utunk első állomása elég közel várt bennünket. A pénteki nap összefoglalójában említettem, hogy a szállítójármű (későbbiekben kutya) nem bírta ki maradéktalanul az utat, konkrétan elvesztette egyik kerekét. Eddig szépen pihent is a Spar-raktárral szemközti kis facsoportban, de most össze kellett szednünk, hogy hazavigyük.
Péterék hoztak is egy Suzukira applikálható tetőcsomagtartót, hogy majd azon teljesítse a kutya a hazafelé vezető utat. Ez így egy kicsit extrémnek hangzik, de az adott helyzetben nem nagyon volt jobb ötletünk. A kisbuszba sehogy nem fért volna be, a vontatás szinte tökéletesen esélytelen volt az elnyíródott csavarral, így maradt a tetőn való szállítás.
- Pedig ma az Aldiban 900 forintért volt racsnis spanifer!
- Apád le sem tagadhatna! Ez a mondat még szavanként is annyira jellemző! Így egyben pedig egyszerűen nincs mit hozzáfűzni!
Bemelegítésként a kutyát kivonszoltuk a fák-bokrok közül, majd átevickéltünk vele a betonozott árkon. Ezzel a művelettel két dolog tudatosult bennünk: az, hogy irdatlan nehéz és emellett elég nagy is.
Szerencsére a szerszámkészletünk arra elegendő volt, hogy minél inkább szétszedjük a kutyát. Így hát a súlycsökkentés jegyében lekerültek róla a Trabant-kerekek, a méretét pedig eredményesen redukáltuk a vonófej eltávolításával. Sötét is volt, esett is, fáradtak is voltunk, szóval nem ment könnyen ez az egész művelet. Bár az egyik kerék könnyen lejött - természetesen az, amelyik már pénteken önállóan is megtette -, a másikat csak négyen tudtuk megmozdítani. Egy ember a keresztkulcsot taposta, három pedig a kereket nyomta bele a földbe.
Majd - szintén négyen - ráemeltük a kutyából maradt "T" betűt a Suzuki tetejére. A tetőcsomagtartó és a rakomány összes találkozási pontját lekötöttük bálamadzaggal (tehát ami a széna, szalma bálázásához használatos, így a gazdaságokban rengeteg összegyűlik belőle), majd az egészet összehúztuk két spaniferrel is, amelyek a Suzuki résnyire lehúzott ablakain is átfutottak.
A madzagok nagyobb részét el is használtuk. Igyekeztünk biztosra menni, valahogy nem hiányzott volna egyikünknek sem, hogy Budapesten lekaszáljunk valamit a rakománnyal.
A műtét végül is tökéletesen sikerült, a szerelvényt kis túlzással akár a kutyánál fogva is fel lehetett volna emelni.
Végezetül még a jobbra kilógó vonórúd kapott egy láthatósági mellényt is. A túlnyúlás egyébként annyira nem volt kritikus, de így azért már nem kellett félni semmilyen forgalmi helyzettől. A leszerelt elemeket berámoltuk a kisbuszba, aztán indulhattunk is.
A kocsi úgy nézett ki, mintha két falu között a nyakánál fogva fennakadt volna rajta egy részeg biciklis, de legalább a közlekedésbiztonságot nem könnyelműsködtük el.
Innentől kezdve párosan foglaltunk helyet a kocsikban, nehogy valaki útközben csendes magányában szundítson egyet. Tehát Petiék a kisbusszal, Norbi és párja az utcai Suzukival, ami vitte a tetején a vasakat, mi pedig a versenyautóval. Ezen az útszakaszon átvettem a volánt, szóval a mai nap folyamán immár a második komoly sportautót próbálhattam ki... Meg legalább Imi tudott egy kicsit pihenni.
Inenntől a rakomány többszöri ellenőrzésétől eltekintve akár eseménytelennek is nevezhetném az utat. A tetőcsomagtartó kibírta a távot, a versenykocsi is, a kisbusz is. Én Budapesten kiszálltam, a többek pedig - pár sofőrcserével és egy kis pihenővel Markazon - hétfő hajnalra megérkeztek Debrecenbe.