Suzuki, Imi, Zoli, rallytúra, satöbbi...

Mennyire más érzés úgy összefoglalni egy verseny történéseit, hogy ott is voltam! Több információval ugyan a helyszínen sem lettem gazdagabb - a rali fura sajátossága, hogy hiába nézi az ember közelebbről, szinte semmivel nem lesz okosabb az eredmények tekintetében -, egyszerűen arról van szó, hogy a direkt ingerek sokkal több motivációt adnak, mint az online eredmények fürkészése és a szervizből kapott egy-két gyorsjelentés. 

Az idei hatodik futammal immár a szezonzáróhoz érkeztünk, néhány kategóriában el is kelt mostanra az év végi arany. Az N/1-ben viszont még várt némi izgalom a résztvevőkre, ha nem is számíthattunk nyílt sisakos küzdelemre a pontokért: tulajdonképpen Andris és Imi tíz pontos előnye megnyugtatónak tűnt, a három személyes mezőnyben elég volt egy tetszőleges helyen való célba érést produkálniuk. A raliban viszont - ha közhelyesen is hangzik - bármikor becsúszhat egy műszaki vagy emberi hiba és mindjárt Krisztián és Bea kerül nyerő helyzetbe! Magyar Bence és Mohácsi Laci helyzete kicsit kevesebb érdekességet tartogatott: a Suzuki Tehetségkutató Kupát már toronymagasan nyerték a csupán kétszer vendégszereplő Romanovits Árpiék előtt, az N/1 összetettben pedig maximum Krisztiánék betlizése eseténléphettek volna előre a második helyre. Ők inkább csak az élvezetes autózásra és hazai versenyükön a tisztes helytállásra koncentráltak. Ami miatt különösen kedves volt nekik ez a futam: tavaly itt mutatkoztak be a mezőnyben és csak hajszálon múlt, hogy nem az előkelő második helyen! (Meg nem erősített hírek szerint ők egy taktikai jellegű újítással is készültek: ezúttal Laci csak zacskós tejet ihatott, hogy nehogy megismétlődjön a miskolci, Traubis fiaskó...) 

Vasárnap reggel, az arc nélküli kutyával....

A Bencéékről íródott sorok és a cím borzalmas szójátéka után már a szemfülesebbek kitalálhatták, hogy ezúttal a Vác Ralira látogatott el a mezőny. Tavaly debütált a futam a Túra versenynaptárában, de ez a bemutatkozás  több ponton is az idei Miskolc Ralihoz volt hasonlítható. A Nógrádi Ralisprint mezőnyével közös futamot írtak ki, aztán pár rendezésbeli hiányosság már délelőtt megborította a szoros időtervet, ami dominóként döntötte meg a nap további részét is. Így esett, hogy az utolsó szakaszon már a mezőny vége lámpafénynél robogott a nyári alkonyatban, a díjkiosztó pedig a helyszínt biztosító Club Diva profiljához méltóan a késő esti órákban kezdődött. Akkor még Imivel párban mi is az indulók között voltunk és csak azért nem érzékeltünk túl sokat ebből az egészből, mert kuplungunk már az első körben feladta, így inkább a vontatással voltunk elfoglalva. Akkor ezt írtam...

Idén nagyon úgy tűnt, hogy sikerült a szervezőnek tanulnia a tavalyi hiányosságokból! A sprint mezőnye szombaton küzdhetett meg egymással, így a túrának egy nem különösebben bonyolult időterv szerint, minimális csúszással sikerült vasárnap dűlőre vinnie befejezetlen ügyeit. (Miközben ezeket a sorokat írom, meg is érkezett a versenyek értékelése, amiből kitűnik: minimális különbséggel, de idén éppen a váci futam kapta a legtöbb pontot a versenyzőktől!)
Ez mindenképpen örömteli dolog és követendő példa lehet a miskolci stáb számára is: talán jövőre ők is ki tudják köszörülni az idei csorbát!

Szombaton a tavalyról ismerős prológgal kezdődött a program - ide teljes pereputtyal érkeztünk. Jött a feleségem, a kutyánk (nem autószállító, hanem négylábú, lihegős-ugatós típusú), továbbá a gyerek is. Elvégre öt hetes már, szóval legfőbb ideje, hogy szokja a benzingőzt és a gumifüstöt! Mindezekből pedig nem volt hiány: a mezőny jelentős része még mindig Ladákból és BMW-kből áll, nekik pedig igencsak feküdt a Tesco parkolójában kialakított szlalompálya! Pár vendégművész drifterrel kiegészülve egészen látványos bemutatót produkáltak. Fronthajtású barátaink ugyanakkor inkább a pálya minél gyorsabb letudásával tűnhettek ki a mezőnyből. Ez Krisztiánnak sikerült a legjobban, míg Bence különös módját választotta a közönség szórakoztatásának: az utolsó akadályt kihagyta, majd amikor Mohácsi Laci a jobb oldali ülésből és Kővári Barna a műsorvezetői mikrofonból egyszerre figyelmeztette erre, hátramenetbe kapcsolt és egyszerűen telibe verte az ominózus gumibálát!

Így mulat egy magyar Suzuki...

Vasárnap reggel a Gombás-Sejce szakasz egyik kanyarjában vártam a mezőnyt. Az előfutók és az erősebb és/vagy hátul hajtó autók szolgáltattak némi látványt, de az emelkedő miatt az alsóbb kategóriák indulói nem nagyon tudtak csodát tenni, inkább a lendület megőrzése jelenthette a legjobb megoldást. Suzukisaink annak rendje és módja szerint teljesítették a szakaszt, szemre talán Krisztián volt a leggyorsabb közülük. 

Az első kör után egy kis sétára indultam - ha már Ralitúra -, kutyámmal, Drazséval megcéloztuk a Naszály csúcsát. Légvonalban csak bő két kilométerre van a pályától, így ideális úticélnak minősült.

Tősgyökeres alföldiként viszont azt nem vettem figyelembe, hogy azon a két kilométeren valahogy kellene emelkednünk úgy 400 métert... Szóval lényegesen hosszabb és kimerítőbb lett a séta, mint amire számítottam.
Valahol félúton kapkodtam a levegőért, amikor Imi felhívott és közölte a lehangoló hírt: nagyon úgy néz ki, hogy csapágyas a motorjuk. Riasztó, kerepelő hangokat ad és el is gyengült. Természetesen eszük ágában sincs  kiállni, hiszen kell a pont, Krisztián pedig nem csak szemre, de az óra szerint is gyors. Ennek szellemében végigdöcögtek a Nagymaros-Kóspallag-Márianosztra szakaszon is, majd közúton öregurasan be a szervizbe. Ott - biztos ami biztos alapon - olajat cseréltek, így álltak rajthoz ismét Gombás-Sejcén. Addigra én is leértem a kutyával a hegyről, egy hosszabb egyenesben vártam őket. Andrist és Imit már messziről hallhattam, majd felbukkantak a kanyarban. Én megtapsoltam az eddigi teljesítményüket, Andris széttárta a kezét, én is széttártam, majd levettem a sapkát, intettem kettőt, hogy menjetek, ő is intett egyet - nos, mindezekre volt idő bőven. Érdekes, hogy Imi ebből semmit nem látott, annyira figyelte a tükröt, hogy jönnek-e Krisztiánék. Ők pedig valóban már a nyomukban voltak. Andris sportszerűen elengedte a fekete Suzukit és döcögtek tovább. Aztán érkeztek Bencéék, elviharzottak mellettem mintegy 30 centivel, hagytak némi porfelhőt maguk után és tovatűntek... Nagyjából így ért véget a második kör.

A kép megtévesztő - itt már megy a vészvillogó

A harmadik rajtra már lejjebb sétáltunk, az első kitérőnél találkoztunk az időközben érkező Péterrel - karrierünk hajnalán ő szervizelt nekünk - és Edinával. Ők különösen hosszú kihagyás után jöttek, legutóbb talán 2012-ben, Esztergomban láttak versenyt, akkor is csak a szervizben. A mezőny folyamatosan adott némi beszédtémát - ki kicsoda, szépen fordult, gyorsan fordult, ilyesmi -, de az igazi kérdés az volt, hogy Andris és Imi jön-e egyáltalán. Végül úgy alakult, hogy jöttek. Természetesen kímélő üzemmódban, hogy az utolsó mintegy 70 kilométert is kibírja a motor. Megkapták az ilyenkor elengedhetetlen csápolást tőlünk, aztán tovatűntek. Az nem is kérdés, hogy Krisztiánék és Bencéék is kaptak egy kis buzdítást, majd hazafelé vettünk az irányt.

Az utolsó, kóspallagi szakasz után pedig mindhárom Suzuki begurult a napi célba - Andrisék komoly késéssel ugyan, de értékelhető teljesítményt nyújtva zárták a napot, Bencéék pedig maximálisan teljesítették azt, amiért jöttek: a problémamentes, élvezetes autózást. Krisztián és Bea megnyerte a versenyt, így tényleg mindent megtettek a bajnokságért, tulajdonképpen nem is voltak tőle annyira messze. Sajnos a célba beállásnál már elég elgyötört volt a Suzuki motorja, de szerencséjükre ebből éles helyzetben nem sokat éreztek.

Krisztián tempója egyre meggyőzőbb volt az év során!

A bajnokságban Andris és Imi előnyéből maradt hat pont, így nekik jár a legnagyobb trófea. Krisztiánék az év végére nagyon ráéreztek az autóra és a kategóriára, három futamot is meg tudtak nyerni. A motorral küszködő Andrisékkal szemben az utolsó pillanatig nyitva tartották az év végi arany kérdését, tulajdonképpen csak a pillanatnyi szerencse döntött a másik fél javára. Bencéék pedig amit lehetett, kihozták a szezonból: ahol elindultak, ott bezsebelték a tíz pontot a Suzuki Kupában - a gyér érdeklődés fényében sajnos ez nem olyan komoly fegyvertény -, valamit oda-odacsíptek a GTI-s ellenfeleknek is. És egy érdekesség a végére: idén minden versenyen, minden N/1-es Suzuki meglátta a célt!

Mivel ez egy szubjektív cikk, leírom: Talán senki nem veszi zokon, hogy már csak a családi kötődés miatt is Andrásnak és Iminek szurkoltam elsősorban. Viszont - és ezt Andris és Imi ne vegye zokon - nagyon szimpatikus volt Krisztián és Bea egész éves teljesítménye, a puhatolózástól a belerázódáson át az év végi tempóig, így egyáltalán nem lettem volna szomorú akkor sem, ha ők viszik el az év végi aranyat!

A nap végére megkerült Drazsé arca - az enyém viszont kicsit szétcsúszott...

Gratulálok a szezon minden résztvevőjének, a takarékon lefuttatott évem során azért jó volt örülni az ő örömüknek és az sem mellékes, hogy egy kicsit mindig kaptam az atmoszférából rajtuk keresztül!
Hogy mit hoz a jövő? Remélem, csupa olyan dolgot, amit érdemes lesz megírnom a későbbiekben is!

Az Esztergom környékén rendezett - és előző bejegyzésemben kivesézett - forduló után ismét Kelet-Magyarország, egész pontosan a borsodi régió fogadta tárt karokkal a Rali-Túra bajnokságot. Mivel a két verseny időpontja egészen közel állt egymáshoz, talán érdemesebb egy, közös posztban megemlékezni róluk.

Sajnos a közeli időpont a nevezők számán is megmutatkozott: a szokásos szereplők közül néhányan úgy döntöttek, a két verseny közül legalább az egyiket kihagyják. Így aztán mind Barna Krisztián és Pálinkás Bea, mind pedig Magyar Bence és Mohácsi Laci úgy döntött, hogy inkább a Miskolc-környéki hétvégére koncentrál, Szendrőre ezúttal nem adják le a nevezést. Hogy ez volt-e az ideális döntés, az majd a későbbiekben kiderül.

Szendrőre tehát a legkisebb kategória - már ha a finoman szólva is alulreprezentált Trabantokat nem számoljuk - bajnokesélyes résztvevői közül csak Aczél Andris és Imi jött el, valamint megkapták játszópajtásnak Romanovits Árpiékat akikkel idén csak egyszer, Ózdon találkozhattak. A pályák szinte mindenben megegyeztek a két évvel ezelőttiekkel, akkor Imivel mentünk rajtuk, kupát is szereztünk, bár végig szenvedtünk egy műszaki hiba miatt. Tehát Edelény-Abod és Abod-Szendrő volt a repertoár, három körben. Egy apró változtatást azért eszközöltek a szervezők: a második szakasz rajtjának környékét körversennyé alakították, így a cél valamivel közelebb költözött.

Andris és Imi olyan gyors volt, hogy csak hátulnézeti képet találtam róluk...

Szerencsére nem történt különösebb kaland barátainkkal, sőt a komplett mezőny igen gördülékenyen, váratlan eseménytől mentesen teljesítette a távot, gyakorlatilag percre pontosan a kiírt napirend szerint. A tíz pontot végül Andris és Imi érdemelte ki, Árpiékat egy-egy kicsivel sikerült minden szakaszon megverniük, az elsőn kicsit többel, a másodikon épphogy csak. A végeredmény így egy perc körüli előny volt a javukra, de Árpinak sem kell szégyenkeznie: egyenletes teljesítménnyel rukkolt elő, a körgyorsaságin rendre egészen közel autózott Andrisékhoz és azt se feledjük, hogy az ő autójában csak a nyolcszelepes, Magyar Suzuki motor szerénykedik, ami a papírforma szerint mindenképpen jelent némi hátrányt.

Romanovits Árpinak jobban tetszhetett az Abod-Galvács szakasz, ott mindhárom alkalommal csak pár másodperccel maradt le Andriséktól.

Imi beszámolója szerint egy kisebb technikai malőr azért borzolta az idegeiket... A szervizbe érzésre hibátlan autóval érkeztek, úgy nézett ki, hogy nyugodtan pihenhetnek egy kicsit a  szerelésre kapott időben. Józsi, a szervizes srác azért mégis elkezdte átnézni a Suzukit, de csak ráérősen, a rend kedvéért. Aztán az idejük vége felé döbbenten tapasztalta, hogy az egyik hátsó futómű erősen lóg, a lengőkar eltörött! A javításra alig maradt idő, de Józsi nagyobb sebességre kapcsolt és a versenyzőpáros asszisztálása mellett villámgyorsan kicserélte a beteg alkatrészt majd az utolsó pillanatban engedte útjukra a srácokat. Hajszálon múlt, de megúszták különösebb késés nélkül a kalandot és folytathatták a versenyt.

Szendrő után alig három héttel már Miskolcon gyülekezett a mezőny. A versenyt fokozott várakozás előzte meg, hiszen Miskolc hagyományosan az egyik leginkább "ralis" város az országban, nézőként, versenyzőként szinte mindenkinek vannak szép élményei a környékről.

Magam is jó párszor jártam a legendás ralipályákon, versenyen életemben először a 2000-es Miskolc Ralin, mindjárt a Bükkszenti gyorsaságin, még elsőéves egyetemistaként. Emlékszem, akkor volt Janikának új a Peugeot 206 WRC, Turi Tomi a Corollával támadt, amíg meg nem hempergette Sajókazán, Szeleczky Tomi pedig a Ford Escort WRC-vel lett végül második. De jóval korábbról is van emlékem erről a szakaszról: valamikor 1986-87 tájékán jártunk arra a családi Trabanttal: a Bükkszentkereszti ÁFÉSZ-üdülőbe tartottunk és a mai napig emlékszem édesanyám halálfélelmére, amit a gyorsasági szakasz útvonalán átélt. Pedig apám már akkor, harmincas évei derekán sem tartozott az ámokfutók közé... Aztán az 1998-as Autó-Motorban olvastam, hogy Turi Tomi ugyanott 85 km/h körüli átlagot ment az Almerával! Már akkor különleges helyet szorított magának a szívemben ez a szakasz és valahol a mai napig valahol ez jelenti számomra a rali eszenciáját. Miskolci egyetemistaként, majd a szintén helyi feleségem kapcsán utcai autóval többször mentem már arrafelé csak úgy, az út öröméért, bár a rendelkezésemre álló kettes Golf, majd Hyundai Accent a rali szempontjából leginkább semmilyennek mondható. Az elmúlt két évben több jó pályán jártunk, sok szép emlékkel gazdagodtunk, de egyszer versenyautóval, versenykörülmények között ide még szeretnék eljönni!

Hogy ennyi személyes kötődés után miért nem voltam ott legalább a pálya szélén? Nos, a babavárás miatt nem is nagyon számítottam rá, hogy utazásra képes állapotban leszünk akkoriban... Mindez pedig olyannyira beigazolódott, hogy a pályabejárás, majd a technikai és gépátvétel ideje alatt mi a kistarcsai kórházban dolgoztunk a családi projekten, minek eredményeképpen 13:00-kor megszületett Major Boglárka! Baba és mama azóta is jól vannak. Én pedig úgy érzem, ez az élmény bőven kárpótolt a ralis téren igencsak ínséges szezonért!

A hosszú, személyes hangvételű bevezető után jöjjenek a tények: a mezőnynek a már említett Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt szakasz hosszabbított, rögtön a város határában rajtoló verzióját kellett teljesítenie, valamint a Lyukóbánya-Parasznya útvonalat, mindkettőt háromszor. A versenykiírás ezeken kívül szombat estére salakpályás prológgal, valamint a verseny záró szakaszaként belvárosi szuperspeciállal tette egyértelművé: ha valaki igazán jó versenyen szeretne indulni, az itt megteheti! Ennek megfelelően az Aczél-Major kettős mellett  Magyar Bencéék és Barna Krisztiánék is ott tolongtak a rajtnál.
A nézőket pedig újabb csemege csábította: a bükkszenti pályán a túrások mellett az igen népszerű, jelentős részben Ladákkal és igen látványosan vívó BAZ-ralisprint mezőnye is versenyez, sőt az egész ralis ünnep inkább a BAZ ralisprint bükkszenti fordulója köré szerveződött a túra vendégszereplésével, a sprintesek főszervezőjének, Üveges Gábornak az égisze alatt.

A futamot megelőző napokban aztán aggasztó hírek bukkantak fel. Először csak mendemonda, majd közlemény formájában volt hallható, hogy a prológ és a szuperspeciál engedélyeztetése körül volt némi zavar, így azok kimaradnak a programból. A kisebb zúgolódás mellett azért a másik két szakasz még mindig elég komoly kihívást jelentett, így a vasárnapi rajtban joggal remélték az indulók, hogy nem keserű szájízzel térnek haza.

Vasárnap viszont talán pontosan a rajtig tartott ez az optimizmus, ugyanis onnan már nem indulhattak el időben. A bükki szakaszon ugyanis a rajt idejében még nem volt a helyén a személyzet, majd a késés után párszor meg kellett szakítani a versenyt a menetrend szerinti buszok miatt. Szegény suzukisaink így már akkor komoly csúszásban voltak, amikor az autókat még be sem indították. Aztán amikor végre-valahára elrajtolhattak, akkor a Bükkszentlászló-Bükkszentkeresztet csak etapként teljesíthették. Szóval sisak le, itiner maximum önszorgalomból, szigorúan utcai tempó... minimális vigaszt az jelenthetett, hogy így legalább a pályáról tegnap készített bejegyzéseket le tudták ellenőrizni. Erre szükség is volt, hiszen a korábban rajtolók elég komoly felhordásokat varázsoltak a kanyarokba.

Krisztiánt és Beát csak a benzincső elrepedése zavarhatta meg, a kaotikus rendezés nem  nagyon... Kifejezetten jó formában versenyezve nyerték meg ezt a fordulót

A második gyorsasági sem az elvárt időben indult, de ott legalább mehettek egy éleset: Krisztiánék igazán elemükben voltak, így 10 másodpercet vertek Andrisékra, míg Bencééket egy elgurult és a pedálok alá kerülő traubis üveg is hátráltatta, erről bővebben a Rallydream blogon be is számolnak.

A traubis időveszteséget ledolgozva, a második helyen ért célba Magyar Bence és Mohácsi Laci

A szerviz és a gyűjtő után kis meglepetés érte a srácokat: a következő rajtot felvitték Bükkszentlászló fölé, hogy ne zavarják a buszforgalmat. Így a pálya 3-4 km-rel rövidebb lett - az igazi sava-borsa viszont így is megmaradt -, a rajthoz vezető út pedig értelemszerűen ennyivel hosszabb. Hogy miért fontos ezt megemlítenem? Nos, csak azért, mert a sebtében összehozott változtatás ellenére nem adtak extra időt a hosszabb összekötő útvonalra, hanem ugyanúgy csak öt perc állt rendelkezésre, mint korábban. A jogos reklamációra pedig a menetleveleket kezelő sportbíró csak annyit mondott: "Versenyzők vagytok, oldjátok meg!" Abba ne menjünk bele, hogyan sikerült a KRESZ-t maradéktalanul betartani, de maradjunk annyiban: a srácok megoldották...
A mért szakaszon pedig ismét Krisztiánék szárnyaltak, ezúttal már Bencéék is elég jól elkapták a fonalat, ráadásul a kicsit széteső Andrist és Imit egy picivel meg is tudták előzni.
Ismét Lyukóbánya következett, Krisztiánék pedig ekkorra már megnyugtató előnyre tettek szert, míg Bence és Andris nem nagyon bírt egymással, minimális volt köztük a különbség.

Az utolsó körre már alkonyatban került sor, így a Bükkszenti szakaszt kivették a programból, hőseinknek már csak egy Lyukóbányát kellett teljesíteniük. Gondolom, ekkor már tényleg azt sem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek... Volt már a nap folyamán reggeli hosszú várakozás, délidőben, a gyűjtőben másik hosszú várakozás, aztán napközben még pár rövidebb is. Valamint Bükkszentkeresztet egyszer etapként teljesítették, egyszer rövidítve, most pedig még csak a tájékára sem mentek - hogy az eredeti elképzelés szerinti prológ és városi gyorsasági kihagyásáról ne is beszéljünk! Továbbá állt a verseny már egy pályára tévedt személyautó miatt is, sőt egy busz elhaladása után a széthúzgált gumilassítót elfelejtették visszapakolni, így az a néhány szerencsés, aki közvetlenül a busz áthaladása után rajtolt, teljes gázzal áthajthatott a gumik helyén.

Ilyen előjelek után azért mégis sikerült suzukisainknak egy jót autózniuk az utolsó körben: Andris és Imi végre magára talált és a félhomályban a nappali idejüket sikerült megfutniuk, így minimális hátránnyal értek be Krisztiánáék mögött. Bencéék viszont nem adták könnyen: ők is igen tisztességes eredményt hoztak, így nem csúszott ki kezükből a második hely.

Andrisék ezúttal visszafogottabb teljesítményre voltak képesek, de sok értékes pontot szereztek, így 10 pontos előnnyel vezetik a bajnokságot

Mivel az itinerben nem szerepelt az utolsó szakasz és a verseny célja közötti, rövidített útvonal, a srácok még tettek egy kört az ürességtől kongó szervizben, majd végre beállhattak a célba és a késő esti órákban megkaphatták kupáikat...

Nos, így alakult az első miskolci futam. Számos szervezési hiányossággal, betarthatatlan időtervvel - Bükkszentkereszten ha minden flottul megy, senkit nem kell kiszedni az árokból és nulla idő alatt gurulnak vissza a rajtba a sprintesek, akkor is tizenegy óra alatt megy végig ennyi autó -, de ne feledjük a beváltatlan ígéretként maradt prológot és szuperspeciált, a valahogy elfeledett helyi járatú buszokat sem! Ezek az apró figyelmetlenségek pedig annak rendje és módja szerint meg is bosszulták magukat. Még messze volt a nap vége, amikor világossá vált, hogy komoly a baj, néhányan az első kör után leadták a menetlevelüket és hazamentek - ilyenről korábban nem nagyon hallottam... Állítólag olyan szinten káoszba fulladt a rendezés, hogy a nap felénél a főszervező a központból inkább a sprintesek helyszínére ment, a túrát gyakorlatilag magára hagyva, hogy legalább a sprintnek menjen le értékelhetően a versenye - emiatt maradt ki az a gyorsasági a túra további programjából.

A végeredmény: csalódott versenyzők, sprinteseket szidó túrások, túrásokat szidó sprintesek, "énmegmondtamelőre" illetve "túrára/sprintre többet nem megyek" jellegű hozzászólások mindenhonnan, kellemetlenül feszengő vezetőség szintén mindkét oldalon... És ami a legszomorúbb: egy igazán ígéretes verseny ázsióját sikerült ezekkel lerombolni. Őszintén remélem, hogy a miskolci futam is megkapja a második esélyt - Tatabánya, vagy Vác sem tudta mindjárt elsőre az év versenyét produkálni -, jövőre pedig egy szolid, de színvonalas versennyel bebizonyítják a szervezők, hogy képesek a hibákból értékes tapasztalatokat leszűrni és azokat kamatoztatni. Mert igazán nagy kár lenne, ha annak a bizonyos budai kutyavásárnak a mintájára a miskolci futam is eltűnne a süllyesztőben!

Lassan, de biztosan átrendeződött az írásaim tematikája, mostanában elsősorban az N/1 kategória összefoglalói játsszák itt a főszerepet. Mivel egyre ritkábban tudok személyesen is ott legyeskedni a történések körül, sajnos óhatatlanul egyre kevésbé érzem magamban a vágyat, hogy kiírjam magamból az élményeket. Most végre adtak egy kis extra löketet az időközben megérkező versenyzői videók, valamint az egyik állandó szereplő, Barna Krisztián érdeklődése.

Térjünk hát vissza a közszolgálatisághoz, hiszen a túrás mezőny ismét összejött egy kergetőzésre, ezúttal a pár éve még Esztergom, azóta Nyergesújfalu-Lábatlan, de a médiában leginkább Garmin Rali néven szereplő futamon. 

Ha már ilyen szépen és egyértelműen belőttem, hogy merre is járunk, következzenek a tények! Kedvenc kategóriánkat jelen esetben az idei évre kialakult kemény mag képviselte: Az Aczél András - Major Imre, a Barna Krisztián - Pálinkás Beáta és a Magyar Bence - Mohácsi László kettős. Bence már kesergett a viszonylag gyér érdeklődésen egy sort a Rallyedream blogon, de gondolom, a többiek is örültek volna még pár kategóriatársnak, hogy ne csak a kupák és a magasabb pontszámok elosztása legyen a tét, hanem  komolyabban kelljen vívni a helyezésekért.

Korábban a személyes érintettség okán szerepelt a fekete Suzuki képe elsőként a posztokban, ezúttal máshogy érdemelte ki!

Tavaly ugyanitt valóságos roncsderbi alakult ki. Mi csak egy lassítót bontottunk le, de például Barna Krisztiánék és Simon Bálinték Suzukija komolyan leamortizálódott és pár felsőbb kategóriás kolléga sem úszta meg. Akkor a kora őszbe oltott kánikula várt bennünket, idén viszont abszolút értékben is kánikula, olvadt aszfalt, csúszós-mászós utak, melegedő gumik adták fel a leckét a résztvevőknek. No meg két - de legalább másfél - új pálya: az Őrisáp-Bajna második fele tavaly is szerepelt , a Máriahalom-Szomor szakasz viszont teljesen új volt.

Az első kör eseményeinél rögtön ki is tekintek az eggyel magasabb kategóriába, mivel többször említett barátaink, Tóth-Buzder Gergő és Vigh Levente nem mindennapi kálváriát jártak meg. A kupás Suzukival eltöltött években megszokott, sajátos felállást, miszerint felváltva ülnek a kormány mögé, most sem változtatták meg. Ezúttal Gergő volt a soros pilóta, de mivel a Hondával ő még nem kötött szorosabb barátságot, pénteken elvitte egy tesztkörre. Sajnos ez a kiruccanás eredményezett némi lakatolni valót az autók... Így a szombati nap a pályabejárás, az adminisztrációk és a versenyre való felkészülés helyett abból állt, hogy Gergő egy ismerősükkel pályát írt, míg Levente az autót próbálta versenyképes állapotba hozni. Ez a feszített tempó aztán vasárnap megbosszulta magát, mindjárt az első gyorsaságin egy elég látványos bukást mutattak be a srácok. A szomorú eredmény: a legalább dupla bukfenc után az autó teljesen harcképtelen és jelen állás szerint nem is hozható helyre. Viszont a biztonsági rendszer jól vizsgázott: a srácoknak az ijedtségen és a csalódottságon kívül semmi bajuk nem esett, úgyhogy őszintén remélem, hogy még láthatjuk őket!

Andris és Imi erősen kezdett, de végül meg kellett elégedniük a második hellyel

Suzukisaink közül Aczél Andris és Imi kezdett a legerősebben, míg Magyar Bencéék kicsit indiszponáltak voltak eleinte, Krisztián és Bea pedig egy árokba csúszást is bemutattak az első szakasz egyik trükkös kanyarjában. Szerencsére megúszták fél perci időveszteséggel, de gond nélkül tovább tudtak menni. De még hogy! A második-harmadik körben sokat gyorsultak önmagukhoz képest (vagy a közelben lakó Bea ismert pár átvágást az erdőn keresztül?), így a verseny közepe táján átvették a vezetést és a célig nem is adták ki a kezükből!

Andris és Imi erre a formajavulásra nem tudtak érdemben válaszolni, ráadásul a nagy sietségben a negyedik gyorsaságin volt egy megforgásuk is, így be kellett érniük a második hellyel. Bence és Laci pedig fokozatosan magukra találva és magukhoz képest egy-egy kicsit javulva hozták be a harmadik helyre a hazai gyártású Suzukit.

Magyar Bencéék ezúttal nem tudták a GTI Suzukikat riogatni, de a szurkolók szeretete kárpótolhatja őket!

Így esett, hogy míg a tavalyi-tavalyelőtti felállásban egyszer sem sikerült kategóriát nyernünk, idén Andrisnak  navigálva Imi, majd Krisztián kezei között a fekete-sárga Suzuki is végrehajtotta ezt a barvúrt - bár az autó talán nem most esett át a tűzkeresztségen, ha jól tudom, Nyilas Andris néhány éve már sikerre vitte.

Egy másik régi ismerősünk viszont pont nélkül, de egyáltalán nem lógó orral távozott a versenyről: Antalffy Gyuri az A/3 kategória egyik nagy esélyeseként érkezett ide, szombaton annak rendje és módja szerint átestek a kötelező körökön, le is parkolták az autót a parc fermé-be, de éjjel jött a riasztás: Gyuri feleségénél megindult a szülés. Így aztán amíg az többiek az aszfalton kergetőztek, az Antalffy család bővült egy fővel, megszületett legifjabb Gyurika! Ha jó húsz év múlva egy ki tudja mivel hajtott és ki tudja, milyen szabályok szerint épült versenyautón a "legifj. Antalffy Gy." nevet olvassátok, akkor ne feledjétek, hogy egy harmadik generációs autóversenyző család legifjabb sarjának szárnypróbálgatásainak lehettek tanúi! Ez úton is gratulálok és sok boldog pillanatot kívánok az egész családnak!

A verseny mérlege: A széria Suzukik kategóriája továbbra is őrzi 100%-os célba érkezési arányát, ami szép teljesítmény! A bajnokságot Andris és Imi vezeti 26 ponttal a 22 pontos Krisztiánék és a 19 ponttal álló Bencéék előtt. Folytatás következik Szendrőn, majd Miskolc körül, bár az is előfordulhat hogy a két borsodi verseny közül hőseink csak az egyiket, az augusztus végén esedékes Miskolc Ralit látogatják meg.

A kitartóbb olvasók ajándéka pedig két videó:

Barna Krisztián - Pálinkás Beáta 0:55-nél szerepel a kicsúszás, később szinte szabad szemmel látható a formajavulás.

Aczél András - Major Imre A második helyezett mutatvány sem tűnik szemre annyira lassúnak.

Ha jól emlékszem, a 2009-es év vége felé fodult elő legutóbb olyan, hogy nem jelentem meg ilyen-olyan formában egy aszfaltos túrafutamon. Az elmúlt két évben a murvát következetesen kerültük, de a kemény talajon mindig elindultunk, idén pedig az idénynyitó Tatabányára csak odahúzott a szívem. Mindezekkel ellentétben a legutóbbi, ózdi futam egy az egyben kimaradt. Illetve - és erre utal a cím is -, otthonról azért a lehetőségekhez mérten követtem az eseményeket. Ebben sokat segített Imi telefonos bejelentkezése a szervizparkokból, valamint a többé-kevésbé élő eredményközlő oldal folyamatos fürkészése.

Az elmúlt években az egyik kedvencünk volt ez a verseny, első évben már egész vállalhatóan mentünk, majd az ismert pályákon másodszorra nekifutva ismét kellemeset autóztunk.
Az idei útvonal nagyjából megegyezett az általunk megismerttel. Ismét a Királdi körgyorsasági és az Ózd-Sáta szakasz jelentett kihívást, de hogy a törzsvendégek se unják őket, ezúttal megfordították az irányt. Így elmaradt a több kilométeres összekötő autózás a Sáta-Borsodbóta-Sajómercse közötti lankákon, valamint a körgyorsasági pár kilométerrel hosszabb lett. Szóval minden adott volt egy pörgős, élvezetes versenyhez.

Hogyan szerepeltek ismerőseink?

Az N/1 kategóriában a tatabányán egymásra talált trió kiegészült a pár éve alkalmanként, inkább Ózd és Szendrő környékén felbukkanó Romanovits Árpáddal, valamint Pádár Alfréddal, aki pár éve már elég komoly tapasztalatra tett szert Suzukival és Hondával. Alfi pedig megmutatta, hogy ezt a tapasztalatot nem nagyon kezdte ki az idő. Óvatosan kezdett, majd keze-lába egyre jobban bemelegedett, végül az összes szakaszt megnyerve vihette haza a legnagyobb kupát.

A Pádár - Holtner kettős halad az első hely felé

Aczél Andris és Imi a második helyre betonozták be magukat: ahogy kezdték elveszteni a csatlakozást Alfihoz képest, úgy építettek ki egész biztonságos előnyt Barna Krisztiánék előtt. Az utolsó szakaszon már igazán biztonsági autózást mutattak be, így a célban megérdemelten fogadták Aczél Józsi bácsi gratulációját a második helyért - és diszkrét leb*szását az utolsó körben nyújtott, szemtelenül óvatos autózásért.

Ilyen az, amikor valaki a saját autóját üldözi - a körgyorsasági egyik szépsége

A blogon elég markánsan látszik egyfajta alkotói válság, ezt nehéz lenne tagadni. A tavalyi szezon vége óta szinte folyamatosan kisebb-nagyobb bizonytalanság jellemezte napjainkat-heteinket, arról pedig lelkesedéssel, élvezettel, valamint hitelesen írni nem nagyon lehet. Volt pár próbálkozásom, amelyeket nyugodtan törölhetek is egy kattintással, mert azóta teljesen másképp alakultak a dolgok.

A Tatabánya Rali után már látható, hogy ilyen-olyan formában megmaradt a kapcsolatunk a sporttal. A Major-Major-Suzuki felállás két mozgalmas év után lekerült a nevezési listáról, de a figyelmesebbek láthatták, hogy a tavalyi formáció legalább kétharmad részében ott volt a pályákon! Természetesen a bejegyzés végére minden a helyére kerül, de menjünk szép sorjában!

Néhány szerep felcserélődött az idei évre...

A becsülettel végigküzdött - döcögősen indult, lendületet vett, majd kissé enerváltan zárult – 2011-es év után láttuk, hogy nem feltétlenül járunk a helyes úton. Az nem is lehet kérdés, hogy a versenyzés rengeteg kitörölhetetlen, szép élményt adott, életünknek a maga nemében egyedülálló szakasza volt az elmúlt időszak. Sokat tanultunk, jókat küzdöttünk, szép és/vagy érdekes tájakon jártunk, ráadásul megismerkedtünk jó néhány hasonló érdeklődésű játszópajtással, akikkel kellemes légkörben töltöttük el hétvégéinket. Ugyanakkor azt láthattuk, hogy ezen a szinten megrekedni nem lenne értelme. Ennyire minimális költségvetéssel, különösebb szerviz és logisztika nélkül menni egy teljes szezonon keresztül egyszerűen nem lehet. Illetve lehet, de be kellett látnunk, hogy ilyenkor a jobb eredményre aligha van esélyünk. Talán érdemesebb lenne kevesebb versenyen, de komolyabb háttérrel indulni.

Végül egyre kevésbé terveztünk teljes szezont. Maximum két-három könnyebben megközelíthető futamot, ahol a pályák is tetszenek, tehát a befektetett eneriga és a cserébe kapott élmény minél kedvezőbb arányszámot ad ki.

   A második többé-kevésbé teljes szezonunk végén érdemes visszatekinteni, pár mondatban értékelni a futamokat. Lassan eljutunk arra a szintre, hogy a rutintalanságra, tanuló fázisra hivatkozni nem nagyon lehet, ugyanakkor azt is korai lenne kijelenteni, hogy egy ütőképes csomaggá állt össze az az ismeret, ami az elmúlt két év alatt ránk ragadt. Azért nem kell szégyenkeznünk, hiszen az év végére felfértünk a kategória dobogójára, nyertünk szakaszokat is, az időeredményekben pedig szépen mérhető volt a fejlődésünk, illetve értékes támpontot kaptunk arra vonatkozólag, hogy milyen hiányosságokon kell még dolgoznunk.

   Kezdjük az elején!

Eger Rally - a leghosszabb nap

   A téli holtszezonban pár apró problémát el kellett hárítanunk, ugyanakkor különösebb tesztelésre, bemelegítésre nem volt alkalmunk. Ráadásul mindjárt a pénteki indulásnál egy műszaki hiba is borzolta az idegeinket. Szerencsére Imi talált rá megfelelő embert és alkatrészt, így időben ott voltunk a szombati rajtnál, az A/2 kategória mezőnyéből mi sem hiányoztunk.

Jellemző kép: Vészvillogóval, de haladunk rendületlenül!

   Vasárnap aztán be kellett látnunk, hogy a hosszú téli álom alaposan kizökkentett bennünket. Az első szakaszon nem nagyon találtuk meg a ritmust, a másodikon pedig a technika is feladni látszott a küzdelmet, az autó fokozatosan egyre erőtlenebb lett. Aztán kiderült, hogy egy-egy újraindítás ideiglenesen megoldja a problémát, tehát nem kellett kiállnunk. Ebben a szellemben küzdöttünk tovább, de a nap fele körül az ékszíjunkat is elveszítettük, onnantól kezdve pedig minden egyes elektronra vigyáznunk kellett, hogy ne merüljön le teljesen az akkumulátorunk a verseny végére. Mint utóbb kiderült, rajtunk kívül legalább ketten küzdöttek még ezzel a problémával.

Az autóval igazából nem mentünk egy métert sem, maximum a pályabejárós Hyundai-al, de annak önmagában nem sok köze van az autósporthoz, mégis említésre méltó hétvégét zártunk.

Bár Tatabányáról több mint egy hónapja hazaértünk, a 2011-es szezon hivatalosan az elmúlt szombaton ért véget. Ekkor zajlott ugyanis az év végi ünnepélyes díjkiosztó. A tavalyihoz hasonlóan idén is Budapesten, a Marczibányi téri művelődési központban bonyolították az eseményt, jelen esetben egy kicsit barátságtalan, hideg, esős napot sikerült kiszúrni.

Napközben - mintegy ráhangolódásként - fagyoskodtunk egy kicsit a Kakucsring betonján, ugyanis csapatvezetőnk, Barna Krisztián a lábatlani bukfenc után ismét versenyautóba ült: navigátorával, Beával kibérelték Radó Pisti egyik Hondáját. Az ismerkedés egészen jó sikerült, kategóriájuk harmadik helyét szerezték meg.

 Rendhagyó módon két részletben teszem közzé a Tatabányán készült videókat. Ennek egyszerű oka van: a kölcsönkapott kamera kicsit más formátumban rögzített, így azzal egyelőre nem nagyon tudtam mit kezdeni. A hagyományosnak mondható videók viszont már készen vannak. Íme:

Belső felvételek a második és a harmadik szakaszon készültek a szélvédő alatti nézetből. Kicsit a pár évvel ezelőtti PC-s raliszimulátorok hangulatát idézi a néha felbukkanó ablaktörlő és az elnyúló esőcseppek. Maga a felvétel inkább dokumentumként értékes, a látványvilágot a borongós, nyálkás időjárás eléggé negatívan befolyásolta. 

A 2. szakasz - 1:10-nél túlcsúszás az elágazásban, majd 4:42-nél lassítóból kifelé még sikerült összeszedni az autót, viszont pár kanyarral később, 4:57-nél már nem nagyon.

    Mivel Tatabányáról - ha nem is karcmentesen - sikerült üzem- sőt versenyképes állapotban hazaszállítani az autót, lehetőségünk nyílt egy kis szezonzáró autózásra. Többek között a Léta Raise csapat is szervez időnként amatőr autóversenyt. Őket is ismerheti a ralitúra közönsége, több autóval - jellemzően Ladával és BMW-vel szoktak indulni.

     Hogy miért éppen őket emeltem ki a környékbeli lelkes sportegyesületek közül? Nos, azért, mert ezen a bulin mi is részt vettünk. Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy éppen mindketten otthon voltunk, így aztán elzarándokolhattunk a nem is olyan távoli Létavértesre. Jöjjön hát a képes-videós élménybeszámoló!

 A szervező egyesület legénysége

A helyszín alig 25 kilométerre volt a lakhelyünktől, egy sertéstelep útjain jelölték ki a szervezők a három kilométeres pályát - pontosabban a másfél kilométeres pályát, amit oda-vissza kellett lefutni egy-egy körben. Ennek a megoldásnak volt egy kisebb hátránya: egyszerre csak egy autó tartózkodhatott az utakon, nem nagyon lehetett megoldani azt, hogy egymás feltartása nélkül, biztonságosan megférjen egymás mellett két induló. Így nagyjából három percenként rajtoltunk. Mindez önmagában nem lett volna baj, de a szervezők által harminc körülire tippelt létszám kicsit megduzzadt: jöttek a környékbeli autósporttal megfertőzött fiatalok - és lelkükben fiatalok - rendületlenül, a végén az 56-os rajtszám is gazdára talált. Lettünk tehát majdnem hatvanan, egy-egy kör a rajtoltatással, megpördülésekkel, az árokba csúszott autók kiráncigálásával együtt bő háromórásra sikerült. Így aztán esély sem volt a szerencsés esetben kilátásba helyezett harmadik kör megrendezésére, de a viszonylag hosszú pálya miatt nem hinném, hogy sok versenyzőnek hiányérzete támadt emiatt.

      Bár Szent Kristófnak akadt munkája bőven, talán lett is néhány ősz hajszála, sikeresen átvészeltük a szezon utolsó versenyét is. Kezünk-lábunk megvan, az autó is szinte hiánytalanul és szinte egy részletben ért haza. Nem számítottunk rá, hogy ezt már önmagában sikerként könyvelhetjük el, de így alakult.
Igazából a kategória szezonbéli második helyét tűztük ki célul, amihez Aczél András megelőzésén és lehetőleg a dobogós helyezések valamelyikén keresztül vezethetett volna az út. Nos, ezeknek az egyenként is fontos célkitűzéseknek egyike sem teljesült. Az év végi harmadik helyért viszont csak célba kellett érnünk. Ez azért - kisebb-nagyobb szerencse árán - összejött!

Kezdem az elején: Szombaton kellemes, őszies, de nem különösebben hideg, nem is túl nyálkás nap virradt ránk. A pályák tavalyról ismerősek voltak. Reggel, az útvonalitiner-osztásnál az is nyilvánvalóvá vált, hogy az útirány egyezik a 2010-es repertoárral. Mindkét szakaszt igyekeztünk lelkiismeretesen feldolgozni, mentünk rajtuk úgy 6-7 kört. Az itinert a nulláról írtuk, bár kéznél volt a tavalyi jegyzet is. Végül nagyjából összeállt a Tatabánya-Környebánya és az Oroszlány-Pusztavám szakasz is, így mehetett az autó a parc fermé-be, mi pedig haza, pihenni.

Vasárnap reggel már kevésbé barátságos arcát mutatta az időjárás. Otthon még csak pár félig-meddig felszáradt tócsa borzolhatta az idegeinket, de Tatabányára érve már egész komoly eső fogadott bennünket, ami a nap folyamán sem volt hajlandó elállni - vagy ha igen, akkor legfeljebb nagyon rövid időre. Az autót a cuccainkkal leraktuk a szervizparkba - ez a Tesco parkolójában volt, ami október 23-a lévén most üresen állt - aztán a Hondával induló Matók Ádámék jóvoltából megspórolhattuk a reggeli sétát, pár perc múlva már a versenyközpont előtt vártuk a rajtidőnket.
A Suzukin ekkor szárazra és lehetőleg melegebb időjárásra való gumik voltak, de volt lehetőségünk cserére. Ilyenkor általában Imire hárul a döntés, hogy mivel menjünk, de azért megkérdeztünk a témában mindenkit, akit tudtunk. A válaszok elég nagy szórással érkeztek. Lett volna úgy tíz percünk arra, hogy lezavarjunk egy gyors cserét a szervizben, de végül Imi úgy döntött, hogy marad az eredeti felállás. Az utcai szakaszon kicsit megrángatta az autót, egészen jól fogott az inkább szárazra való gumi is, így nem álltunk meg az esőgumikért.

Ami még a döntése mellett szólt: csak egy szakaszt kellett teljesítenünk az első szervizig, az Oroszlány-Pusztavámot. Teljesítettük is, de kifejezetten óvatosan. Mivel éppen a kanyarokban volt jellemző a fehér aszfalt, az pedig vizesen iszonyatosan csúszik, nem nagyon lett volna értelme kockáztatni. A legutóbbi lassítós kalandunk után nehéz volt normális féktávot találni, néhol akár ötven méteres ráhagyással kezdtük a lassulást. Az eredmény is ennek megfelelően alakult, némi veszteséget kellett elkönyvelnünk.

Óvatosan korcsolyázunk a fehér aszfalton...